Marvel/A Boszorka/Egy napló lapjai

Az erő -1.rész

Kaput nyitok. A kislány átmegy rajta. Felveszem a harcot a szörnyeteggel. Harmadnap a szülőkkel együtt térek vissza.

Bolygó neve: Fiå
Légkör: Földhöz hasonló

Egy nap hallottam erről a bolygóról. Lakóit, esetleg kereskedelmét nem említették. Kérdezősködni kezdtem, de válaszokat nem kaptam. Úgy döntöttem kiderítem magamnak mi is az igazság.

Teleportálásom után, egy szikla tetején találtam magam. A szél erősen az arcomba csapott, felborzolva a hajamat. Az ég rózsaszín árnyalatokat tükrözött, de nem láttam hol a Nap. Kerültekintve csúcsos hegyeket pillantottam meg, hozzám közelebb. Távolabb, az ellenkező irányban pedig egy síkságnak tűnő terület helyezkedett el. Arra indultam meg. A meredek domboldalon nehézkesen lejutva, nekivágtam a pusztának. Arany takarmány növények között lépkedtem, letaposva egy részüket. Három óra múlva egy idegen tárgyba rúgtam bele, és előreestem. A fájdalom, mint régi ismerős köszöntött. Feltápászkodtam, aztán megnéztem mi a helyzet. A testemből legalább hat teljesen átlátszó üvegdarab állt ki. A legnagyobb egy alkar hosszúságú volt, és beleimet sértette éppen. (A tárgy, amiben megbotlottam is egy ilyen szilánk volt.) Miután kihúztam, néhány nyögés kiséretében őket, nekiláttam gyógyítani magam. Szokásosan csak épp annyira gyógyítottam be a sebeimet, hogy tovább tudjak egy "okés" állapotban menni. (Emiatt általában vagy egy tonnányi sebet hordtam magammal mindig.)

Folytatva utamat már sokkal jobban vigyáztam, de be kell vallanom lenyűgözött a táj. A távolban a hegyek magasba törése. Az egyre több szilánk fényessége. Az égbolt, és a csönd. Mindezek harmóniája tette az egyik legszebb bolygóvá a rengeteg közül.

Sötétedni kezdett. A rózsaszín árnyaltok sötét lila és kék keverékeivé váltak. Olyan tályban érkeztem meg. Sokkal nagyobb üveg darabok magasodtak már ki a földből. Lassacskán kétszer-háromszor akkorák voltak, mint én. Előre haladva egyre szorosabban álltak egymáshoz, mígnem eggyé nem váltak. Egy nagy üvegpalotává.

Leginább a hegyekhez tudtam hasonlítani. A égbe nyúlt. Széle élesek voltak. Ráncai sok millió üvegdarabkából áltak, melyek egyáltalán nem tették szabályossá. Megkezelítettem az épületet, majd megálltam elötte. Elfogott a késztetés, hogy érintsem meg. Lehunytam hát a szememet, és hozzáérintettem a tenyerem.

Bizsergés járt át. Nem rossz féle, de nem is kellemes. Az addig lehunyt szememet felnyitottam. A mai napig nem tudom hogyan, de az én kék színemmel ragyogott a  palota.