Mérgező barát - novella ✅

3.

„Az emberek lelke az a hangszer, amin (...) játszani kell. Úgy hiszem, ez a legcsodálatosabb minden hangszer közül, amin valaha is meg lehet tanulni játszani. Ha elég érzékeny vagy, az ujjad nyomán mosolyt vagy könnyet fakasztasz, ahogy éppen akarod."

– Eleanor Hodgman Porter

Most, hogy kaptatok egy kis betekintést a kapcsolatunkról, jöjjön az első alkalom, mikor miatta sírtam.

Az osztálykirándulás volt az első, hogy találkoztam Reeddel a szünet és hiányzások után. Az elején nem éreztem semmit. Egymás mellett ültünk a vonaton és egész jól elbeszélgettünk. Úgy éreztem, hogy egy ilyen csevegés már hónapok óta hiányzott. Egy olyan beszélgetés, aminek minden második szaván nevetünk. Az első nap tényleg úgy telt, ahogy arra számítottam. Azonban a második nap már fele annyira se...

Fájt, hogy annyi szünet után annyira se foglalkozott velem, mint mikor írtam neki... a kételyeim egyre csak nőttek... és az este nálam is betelt a pohár, mikor láttam, hogy mennyire elvan mindenki mással csak velem nem.

Tudtam, hogy kilencedikben megtetszett neki az osztálytársunk, azonban akkor ez nem volt lényeges számomra. Azt hittem, hogy lemond róla és a második nap este döbbentem rá, hogy nem.

Aznap hajnalban az egyik barátnőmmel kint ültünk a padon és akkor kijött belőlem minden. A sok stressz, túlgondolás és félelem az elvesztésétől nagy teher volt a szívemen és én se bírtam tovább elnyomni az őszinte érzéseimet.

– Nem tudom, hogy mit érzek. Annyira fájt, mikor sose keresett, hogy én mindig segítettem neki és annyival nem viszonozta, hogy legalább írt volna - kint a padon takaróba burkolózva hullattam a könnyeimet, mikor senki se látott csak Bess.

– Szerintem beszéld meg vele ezt. Én is mindig megbeszélem a barátommal, ha valami zavar. Ki hívjam neked? - kérdezte, mert akkor pont a mi szobánkban voltak és ittak. Kallie is, aki tetszett Reednek...

– Nem tudom - zokogtam. Reed sose látott sírni ezelőtt és nem akartam, hogy esetleg ezzel ellökjem magamtól. Féltem, hogy ezzel végleg elveszítem, azt pedig nem tudtam volna elviselni. Nem tudtam, hogy Reed fejében mi zajlott le az utóbbi időben, hogy zavartam-e az üzeneteimmel és csak baráti kedvességből nem küldött el még.

– Kihívom, rendben? - mondta, majd végül rábólintottam amolyan „ha ezzel mindent el is szúrok, legalább tudni fogja, hogy mennyire rosszul éreztem magam, amiért sose kereste a „legjobb barátját".

Bess bement a szobánkba engem otthagyva a sötétben, majd megláttam az ajtóban, hogy valamin még röhögnek, de elindult ide Bess-sel együtt. A sírást fojtottam akkor vissza. Abban a pillanatban tele voltam fájdalommal és nehéz volt még akár Reedre is néznem... nem tudtam volna a szemébe nézni, mert féltem, hogy mit fogok ott látni.

– Wooo, mi van itt? - kérdezte meglepetten és kicsit meg is tántorodott, mikor meglátott engem. Mindketten leültek a padra mellém, majd Bess belekezdett a témába, miután látta, hogy én képtelen vagyok megszólalni.

– Vanessa szeretne valamit mondani - kezdte, majd ketten rám néztek. Én magam elé meredve, térdemet átkarolva ültem. Képtelen voltam megszólalni még mindig. Most, hogy itt volt, a könnyeim ismét utat törtek maguknak. Megráztam a fejem és Bess beszélni kezdett helyettem.

– Csak annyiról van szó, hogy Vanessa ugye tök sokszor írt neked meg minden és szarul esik neki, hogy nem foglalkozol vele és hiányzik neki a barátságotok - mondta a szavakat, amit korábban én mondtam neki.

Reed rám kapta ismét a tekintetét és immáron már én is ránéztem. Lassan felé fordultam és vártam a reakcióját, hogy mikor dönt úgy, hogy ezzel nem fog foglalkozni és inkább visszamegy inni Kallie társaságába.