Mérgező barát - novella ✅

9.

„Vannak emberek, akiket csak egy szóra, vannak, akiket egy időre, és vannak, akiket örökre mellénk sodor az élet." 

- Whitney G.

– Nem - csak ennyit tudtam kinyögni. Hogyan kellene megmagyaráznom, hogy csak azért vágtam minden sértést a fejéhez, hogy könnyebben el tudjam engedni? Neki ott van Kallie, nem kellek neki! Miért kellene ezzel kínoznom saját magamat, ha van egy másik választási lehetőségem, még ha sokkal fájdalmasabb is? Mindkettőnk érdekében ez a helyes döntés. Én elfelejtem őt, ő pedig teljes erőbedobással bombázhatja Kalliet a hódítási stratégiájával. Mindenki jól jár előbb vagy utóbb.

– Hogy érted, hogy nem? Nem gondoltad komolyan? - kérdezte miközben felegyenesedett, majd mélyen a szemembe nézett.

Zavartan lehajtottam a fejemet, már így is sokkal őszintébb voltam vele, mikor tudatára adtam az érzéseimet és azóta nem beszéltünk személyesen, nem hiányzott, hogy fokozzam, mennyire szeretem. Melyik az a lány, aki olyan pasit akar maga mellett, akinek a legjobb lánybarátja is teljesen fülig bele van zúgva? Mert én ilyet nem szeretnék, nem osztoznék, aki az enyém, az csakis az enyém. És szerintem Kallie is ezen az állásponton lenne. Ha összejönnek, nem fogja támogatni a barátságunkat.

Haboztam, valamit mondanom kellett, de nagyon gyorsan, mert már így is túl sokat várt a válaszomra.

– De... de igen, komolyan gondoltam - válaszolta, mire zavarodottság ült ki az arcára.

Úgy éreztem, hogy el kell hitetnem vele - és saját magammal is -, hogy tényleg nem bízom benne, hogy fájt, mikor nem keresett, azok után is, hogy mindent megmondtam neki. Azt akartam, hogy tudja, mennyire volt kínzó a tudat, hogy egy másik lányt szeret, miközben én bevallottam neki az érzéseimet iránta. Így hát az emlékek hatására felbátorodva és erőt merítve felálltam és most utoljára kitomboltam magam.

– Mit is akartál pontosan megbeszélni? Mentséget akartál keresni minden egyes alkalomra, mikor tojtál a fejemre? - egyre hangosabban mondtam a szavakat és éreztem, hogy a szemeimet könnyek égetik.

– Hogy lehettél ekkora szemét, hogy miután bevallottam neked mindent, utána úgy kezeltél, mintha sose ismertél volna? Fogadni mernék, hogy az eltelt két év miatt valamiféle baráti kötelezettséget éreztél és ezért maradtál csak mellettem, közben pedig a hátad közepére se kívánnál! - sebzettnek éreztem magam, majd ahogy Reed vonásait kezdtem el nézni, rájöttem, hogy ő is hasonló érzéseket érezhet. Halkabbra vettem a hangomat és úgy folytattam.

– Utálom, hogy ennyire nem foglalkoztál velem, hogy mindig is fontosabb volt a hülye Xboxod vagy a foci, mint én. Tudod hányszor szerettem volna, ha csak miattam abba hagyod az R6-ot vagy a COD-ot, hogy utána késő estig hívásozzunk? De ilyen sose volt és én ezért nem is haragudtam, mert elfogadtam, hogy sose leszek neked a fontossági sorrended élén - letöröltem a könnycseppeket a szememről. Fájt felidézni és kimondani azokat az emlékeket, melyek örök sebet okoztak a szívemen. Lehet, hogy nem voltak mélyek, de rengeteg volt...

Reed csak ült ott és a földet pásztázta.

– Reed... - szólítottam a nevén, mire felemelte a fejét és megláttam csillogó szemeit - túl sokat vártam, hogy néha kicsit figyelj rám és ne hidd el, minden „jól vagyok" üzenetem után, hogy minden rendben van? - a hangom immáron majdnem, hogy suttogásra csendült. Tocsogott a fájdalomtól, csalódottságtól és sértettségtől minden egyes szavam.

– Nem... nem vártál sokat - hajtotta le a fejét megbánóan.

– Tudod, hogy mire jöttem rá a mai nap? - kérdeztem még mindig előtte állva. Csendben megrázta a fejét. Összekulcsolt ujjait tördelte és még mindig remegő térdén támaszkodott.