Szerencsétlenül szerencsés [BokaCsek]

5.

Nemecsek szemszöge:

Amint kiléptünk füvészkert fákkal és növényékkel borított birodalmából, elindultam a jól ismert úton hazafelé. Ennyi izgalom nekem elég volt mára. Láttam, hogy a fiúk értetlenül néznek rám, mikoris út közben nem a Grund felé vettem az irányt.

- Nemecsek. A Grund a másik irányba van. Hova mész? - kérdezte Csele meglepődve.

- Haza! - reméltem ennyi elég lesz ennek a díszes kíséretnek, de persze ennyivel nem szabadulhattam.

- És ugyan minek papuskám? Még fiatal a délután. Ilyenkor általában a labda után szaladgálsz velünk a homokban. - szólalt meg Csónakos.

- Azért mert fáradtnak érzem magam, valamint nincs kedvem sem játszani, sem pedig tovább élvezni a védelmező, kísérő társaságotok nyújtotta kellemetlen légkört. Talán legközelebb. - mondtam majd megfordultam, a kezemet felcsapva intettem és el is indultam a Rákos utca felé.

Hazaérvén édesapám vagy, ahogy sokan ismerik Nemecsek úr esetleg Nemecsek András szintén meglepett arccal nézett rám, mikor beléptem a lakásba. Úgy tűnik ma mindenkinek meglepetést tudok csak okozni.

- Ernő. Hogyhogy ilyen korán itthon vagy? Máskor ebben az időben még a barátaiddal játszol a fatelepen. Mi a baj?

- Nincsen semmi édesapám. Tudja ma nagyon elfáradtam és inkább szeretnék tanulni. Nem történt igazán semmi ne tessék aggódni. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, ami csak halvány árnyéka lehetett a szokásos, felhőtlen valójának.

- Tudod...Ha hazudsz vagy füllenteni próbálsz az a rossz szokásod van, hogy egyszer minimum a cipődre nézel? - mosolygott lágyan felém.

- Nem szeretném terhelni ezzel édesapámat....

- Fiam....Te engem sosem terhelsz. Ha segítségre van szükséged itt vagyunk. Anyád és én is. Azért van minden gyermeknek szülője, hogy ha bajban érzi magát, ha történik valami, amivel egyedül nem képes megbirkózni segítő  kezet nyújtsanak. Én most kinyújtom feléd a sajátom és szeretném, ha megfognád. Mondd hát el, mi az ami ennyire bánt téged...? - kérdezte újból.

- Édesapám....Annyira tehetetlennek és gyengének érzem magam....A többi fiú erős, magas, míg én alacsony vagyok és nyeszlett.....Nem tudnám megvédeni magam és ezt a barátaim is tudják....Pontosan tisztában vannak mindennel, ezért testőrt játszanak mellettem...Olyan megalázó ez az egész, hogy azt kívánom bár elsüllyednék szégyenemben..... - kezdtek potyogni a könnyeim - Miért nem lehetek olyan, mint a többi gyerek édesapám...? Néha úgy gondolom jobb lett volna lázasan megpihenni, míg el nem jön az idő....Sokat kérnék, ha azt mondanám szeretnék olyan lenni, mint Boka vagy Csónakos? - szipogtam.

- Ernő.....Tudod miért kaptad ezt a nevet? - fejrázással válaszoltam. - A neved egyik jelentése határozott. Ha még most nem is értél meg, hogy ez teljesen igaz legyen rád már nem jársz messze. Mondd meg a barátaidnak, hogy milyen érzés számodra ez a viselkedés és ha tényleg a barátaid akkor meg fogják érteni. - paskolta meg a vállam.

- Köszönöm édesapám. - szorosan megöleltem. Nagyon jól estek most a szavai.

Miután kiengedtem ölelésemből szülőmet, elkezdtem írni a házi feladataimat. Mivel a számtanban elég nagy lemaradással büszkélkedem mai napig, így gondoltam gyakorolgatom azokat a részeket, amik nehezen mennek. Mire észbekaptam már a vacsorához készülődtünk. Édesanyám főzött, mint általában én pedig segítettem neki az asztal megterítésével.

- Tudok még valamiben segíteni? - mosolyogtam anyukámra, kinek egy két kosza tincs kiszabadult a kontyából.

- Nem Ernőm. Így is rengeteget segítettél. Kérlek hívd most már apádat is. Elkészültem mindennel, úgyhogy jöhet enni. - simított arcomra.

- Igenis értettem. - kuncogva vigyáz állásba vágtam magam és bemasíroztam a szobába.

- Elkészült a vacsora. - mosolyogtam.

- Megyek kapitány úr. - szalutált majd együtt mentünk vissza a konyhába.

Mindenki elmondott egy jó étvágyat, imádkoztunk és nekiláttunk az ételnek. Anyukám ismét kitett magáért. Nagyon jól tud főzni, biztos vagyok benne, hogy ő a világon a legjobb. Minden falat után, mint a tejbetök úgy vigyorogtam.

- Ízlik kisfiam? - kérdezte kuncogva anyám és megtörölte és kendővel az arcom. - Maszatos az egész szád.

- Nagyon finom lett minden édesanyukám. Minden kanál egy csipetnyi boldogsággal tölt el. - mondtam az igazat, ami épp a fejemben járt.

- Örülök neki. Holnap a kedvencedet fogom csinálni. - tűrte arrébb az éppen elszabaduló szőke tincseimet arcomból.

- Köszönöm szépen. - folytattam az evést, míg minden el nem fogyott a tányéromról.

Az esti rutinunkhoz tartozott egy gyors fürdés, amihez édesanyám lábosban melegítette a vizet. Ha kevés szén vagy fa volt itthon, akkor mind a hárman egy vizet használtunk. Ha esetleg több akkor tudtunk melegíteni rajta vagy cserélni a hatalmas fém lavórban lévő folyadékot. Most az első lehetőség volt életben. Sajnos a hónapok eleje elég nehezen indul idehaza. A megrendelések csúsznak az emberek folyamatos változtatásai miatt. Ez pedig azzal járt, hogy mi is megszorítottuk a gatya madzagot. Ilyen az élet az egyszerű, szegényebb családokban. Sokszor szoktam ábrándozni, hogy talán pár évvel később a kocsikat nem lovak húzzak majd vagy, hogy a minőségim termékeket az emberek jó árakért el tudják adni....Talán a könyvek cselekményeit nem olvasni kellesz a megsárgult lapok sorozatából, hanem csak néznem kell magam elé és látni fogok mindent. Szép kis gondolatok....De sose lenne ezekre a dolgokra pénzünk. Mikor már elfáradtam becsukott szemmel képzeltem magam el mindezt. Legalább így lássam.

Reggel szörnyű volt elszakadnom a színes álmaim mezejétől és a valóság keserűségébe visszatérni. Hamar felöltöztem, összepakoltam a könyveim, megreggeliztem és elindultam az iskola irányába.

- Jó reggelt Nemecsek! - kiállított Csónakos.

- Neked is András! Korán van és te a ház előtt vársz. Mi történt...? - nagyon rossz dolgot sejtettem.

- Boka küldött, hogy kísérjelek el. A vörösök manapság gyakran járnak erre.

- Köszönöm, de többször kifejtettem a véleményem erről. - morogtam.

- Hé ne támadj le egyből papuskám. Csak kedves akarok lenni a barátomhoz. - sóhajt.

- Induljunk inkább. - elfordultam.

Lassan lépdelve megindultunk az iskola felé. Nem értem miért kell félteni engem. Kezd elegem lenni. Egy 10 perc alatt megérkeztünk és teljes szívemből reméltem, hogy nem lesz semmi már ma. Tévedtem.

- Boka! Mi történt az arcoddal?! - léptem oda barátom mellé.

- Semmi komoly. Csak pár folt. - fordította el a csúnya lila, kék és zöld zúzódásokkal teli arcát.

- Még hogy semmi komoly! Mellém állítasz testőrséget, viszont ahogy elnézem te sokkal jobban rászorulsz. - vetetten neki oda kicsit gúnyosan.

- Ne hidd, hogy Ők megúszták. Sokkal rosszabbul jártak! - sóhajt. - Kettőnk közül én meg tudom védeni magam. Nem engem dobtak vízben a Pásztorok. - förmedt rám.

- Soha nem gondoltam, hogy azok után még rámhányod ezeket! Nem bírom ezt a viselkedést elviselni János! A barátaiddal nem beszélhetsz így! - emeltem fel a hangom. - Talán jobb lenne, ha elkerülnénk egymást egy időre!

Ezzel elmentem a tanterem másik végébe és leültem Csele mellé. Remélem megszívleli, amit mondtam....Az viszont rettenetesen fáj, hogy így lenézett engem....Soha nem tudtam, hogy ennyire gyengének tart.....Csak csendben lehajtottam a fejem és hagytam, hogy pár könnycsepp barázdákat hagyjon maga után, fájdalomtól eltorzult arcomon, amit János szavai okoztak.....Pedig annyira szerettem.....

Vajon tényleg barátok vagyunk mi...?