Szerencsétlenül szerencsés [BokaCsek]

9.

Boka szemszöge:

Sokszor gondolkodtam el azon, hogy tényleg be szabad e vallanom az érzéseimet, amikkel eddig küzdöttem, de nem bírtam tovább magamban tartani. A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy az az egy szó, ami életeket változtathat meg elhagyta ajkaim kapuját. Árgús szemekkel néztem Ernőre. Fürkésztem azt a szép kerek, szeplős arcát, melyen enyhe szinte alig látható sávban kezdett megjelenni a zavarában jelentkező pír.

- Nem kérlek meg, hogy válaszolj....Tudom most ez mind olyan hirtelen és elsőre talán nagyon sok, sőt nem talán, hanem biztosan.... - kezdtem el hebegni és habogni. Sose voltam még ennyire összeszedetlen, bár szerintem érthető az oka.

- Boka....Mondtam, hogy nyugodj meg.... - simított az arcomra. - Nincs semmi, ami miatt zavarban kellene érezned magad. - mosolyodott el lágyan és nekem csak ennyire volt szükségem.

- Köszönöm Ernő. - ismét szorosan magamhoz öleltem majd mikor már elégnek véltem a többiektől távol töltött időt visszaindultunk együtt a mi drága barátainkhoz.

- Csak hogy itt vagytok papuskáim! Nélkületek, hogyan tudnánk megcsinálni azt a fránya méta csapatot. Nem tudunk játszani, ha mindkét csapatnak hiányzik a maga kapitánya! - mondta Csónakos türelmetlenül. Senki sem tudná leolvasni az arcáról, hogy imád métázni. Na várjunk....Nekem Ernő ellen kellene játszanom?

- Mi már elosztottuk a csapatokat, hogy kiegyenlített legyen, szóval az én csapatomba jön Nemecsek. - vigyorgott.

Nem sok választásunk volt, így beálltunk a saját csapatunkba, de nem tudtam koncentrálni, ami miatt elég rosszul állt a csapatunk szénája. Szépen vesztésre álltunk, de képtelen vagyok Ernőt ellenfélnek látni....Eddig mindig egy csapatban voltunk. Ismerem minden gyengepontját és emellett az erősségeit is. Ám most az én legnagyobb gyengeségem ő maga. Futottam a következő bázisra, amikoris sikeresen megbotlottam egy kiálló nagyobb kődarabban és egy hatalmasat taknyoltam. Az esést a kezemmel próbáltam enyhíteni, így elég csúnyán megütöttem. Egészen a csuklómtól a vállamig, mintha csak villam csapott volna végig a testemen, rohant át a fájdalom. Nem kellett volna kimutatnom a többiek előtt a fájdalmam, mégis sikerült. Elordítottam magam és óvatosan felültem. Az alkarom tele volt horzsolással, amin szépen lassan csordogált a sötét vörös vér keveredve a rajta lévő homokkal. A csuklóm szinte mozgatni sem tudtam a belenyillaló fájdalomtól. A fiúk pedig szinte azonnal körém gyűltek.

- Jól vagy papuskám? - segített fel a földről Andris. - Jó nagyon zakóztál. Ezt le kéne mosnod egy picit nem? Nehogy elfertőződjön....

- Igen....Igazad van. Kutya bajom, csak egy kicsit szerintem jobban megíjedtem, mint ahogy valójában fájt volna.... - mosolyogtam bár ez nem volt valami őszinte. - Most én következem az ütésnél ugye? - fogtam meg az ütőt, de azonnal el is ejtettem, ahogy meg akaratam szorítani.

- Boka add a kezed..... - lépett elém Nemecsek és komoly tekintettel nézett rám. Már már túl komoly is volt. Odanyújtottam a kezem, amit óvatosan megnyomkodott és, amikor egy ponthoz ért elkaptam a kezem. - Hajlítsd be a kezedet, amennyire csak tudod. - próbáltam, de egy kicsit sem ment. - Orvoshoz kell menned ugye tudod? - nézett rám ismét ezúttal aggódva.

- Tudom.... - sóhajtottam. Tisztában vagyok vele, hogy igaza van, de nem annyira szeretek orvoshoz járni.

- Fiú én hazakísérem Bokát. Ti játszatok csak nyugodtan tovább és, ha mind mentek haza az utolsó zárja be az kaput rendesen. - mondta vagyis inkább parancsolta Ernő. Mikor nőtt ilyen hirtelen ténylegesen kapitánnyá...? Hihetetlen büszke voltam rá.

Lassan csendesen indultunk el a Kinizsi Pál utca felé...Ahogy mondom síri csendben. Soha nem voltunk ilyen szótlanok egymás felé mi ketten. Csak a cipőnk ütemes kopogása választott el attól, hogy kiakadjak ettől a hallgatástól.

- Ernő.....Miért hallgatsz ennyire? Nincs komolyabb bajom szóval, ha emiatt haragszol nem kell. Csak maximum megzúzódott a csuklóm. Előfordul az ilyen ezt te is tudod. - fogtam meg a még ép kezemmel az övét, mire megállt és hátrafordult majd gyönyörű kék szemeit rám emelte.

- Aggódtam érted....Olyan sok vér folyt a kezedből....Azt hittem valami komoly bajod lett. Tudom, hogy ez sem kicsiny sérülés, de akkor is úgy megíjedtem. - könnyezett egy kicsit.

- Hogy lehetsz te ilyen édes? - behúztam egy sötétebb síkátorhoz hasonló helyre, amelyet két társasház között húzódott és egy lágy csókot nyomtam puha ajkaira. Bár élethnénk egy olyan kort, ahol nem szégyen szeretni, ám jelen állás szerint Júdási vagyunk a világunknak. Már értem miért is mondták, hogy a szerelem megbolondít. Ép ésszel soha nem vetemedtem volna hasonlóra sem, hisz tudom így őt is veszélybe sodorhatom. Az ítélkező szemek, az undorba torzuló arcok és az a rengeteg megvetés. Senkinek sem hiányzik főleg nem egy olyan ártatlan léleknek, mint ő nem...- Nyugodj meg. Nem olyan könnyű engem elpusztítani szépségem. - mosolyogtam rá bíztatóan, hogy hitelt adhassak a szavaknak, melyek az előbb hagyták el a számat.

- Olyan vakmerő tudsz lenni. - motyogta az orra alatt. - A nyílt utcán képes vagy ilyesmikre. Nekem ugyan nincs ellenemre, de mi lesz ha meglátnak minket....? Akkor mihez kezdünk? Főleg ilyen közel a házatokhoz? Ha édesapád észrevesz mi lesz? - ismét aggódik, de ezúttal jogosan. Igaza van....Édesapám egy rettenetesen szigorú ember hírében állva ijesztő lehet számára.

- Jogos. Ne haragudj. Lassan amúgy is jobb lenne, ha felmennénk. Édesanyám biztosan itthon van. Ma ha jól tudom nem dolgozik és el tudja látni a kezemet. - erre csak bólintott és felkísért. - Megjöttem! Itt van Nemecsek is.

- Ohh kisfiam. Ma nagyon korai vagy. Mondhattad volna, hogy vendéget hozol akkor kicsit összébb takarítottam volna. - mondja ezt úgy, hogy amúgy is rendmániás és minden csillog-villog. Kilép ezt követően a konyhából, ám az arcán ülő felhőtlen mosoly egyből, meglátva a sebeimet lehervad és helyét egy aggódó tekintet veszi át. - Veled meg mi történt már megint? - jött közelebb és nézegette a kezem. - Ugye nem ismét verekedtél valakivel? Tudod, hogy ezt már megbeszéltük egyszer....

- Anyaaa....Méta közben estem el. Megbotlottam egy kiálló kőben és így történt. - próbáltam mentegetőzni, míg kis barátom bár mondhatnám inkább az életem értelmének csak állt mellettem és mosolyogva nézte végig a közjátékot köztem és a gondoskodó szülőm között.

- Szerencséd van fiatalember. - beljebb mentünk a kislakásban. Egyszerű polgári lakás ez nem kell semmi különösebbet elképzelni. Lassan fertőtlenítővel elkezdte megtisztítgatni a sebeimet, majd amikor már a kezemen lévő mocsok jó része is lejött vettük mindannyian észre, hogy a csuklóm már-már ibolya lila színben pompázik. Fasza.... - Úgy hiszem apádnál ezúttal jó nagy slamasztikában leszel.... - mondta komolyan édesanyám.

Már csak ez hiányzott komolyan....Lehet ennél rosszabb? Ekkor még nem gondoltam komolyan, hogy tényleg lehet rosszabb.