𝑺𝒂́𝒓𝒌𝒐̈𝒛𝒊 𝑨𝒎𝒂𝒏𝒅𝒂 osztályelsőként lépi át utoljára a budapesti egyetem jogi karának küszöbét, és mint minden fiatal ügyvéd, ő is abban reménykedik, hogy sikere lesz gazdagsága forrása. Hamarosan meg is kapja első ügyét, amire úgy tekint...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
❝ Amikor valamit ennyi ideig elhallgat az ember, amikor egy titok generációkon keresztül beépül az életünkbe, akkor talán már jobb nem megpiszkálni a múltat. ❞ (Jostein Gaarder)
________________________________________
Ajka puha, érzéki és lágy volt, akár a kora délelőtti harmat a fűszálak tetején. Őt csókolni olyan volt, mint egy partalan óceánban lubickolni, elmerülni szenvedélye vizében. Érinteni őt felért a menny küszöbében toporogni, arra várni, hogy valaki beengedjen. Bejutást akartam nyerni titkolt gondolatai és érzései mögé, szenvedése sötét fátylába burkolózni, átérezni azokat a fájdalmakat, amiket magához láncolt ─ de korábban megszakította felizzott csókunkat, mint ahogy eggyé válhattunk volna.
─ Noel... ─ suttogtam magam elé, felszántva éjfekete borostáját, ami befedte álkapcsát. Lehunytam a szemem, hogy ne csak az önmagába roskadó embert lássam, akinek hegek barázdálták bőrét, hanem az az mögötti férfit, akiben valahol mélyen meglappant valami érzésfoszlány irántam. Tagadni nem volt érdemes ─ ahogy nyelveink a megadott bűnös lépésre jártak, az felszított bennünk valamit. Valamit, amit képtelenek voltunk elengedni. És talán ez a valami tartott vissza engem is.
─ Amandám ─ becézgetett, amitől szívemet először tűzforró melegség járta át, majd fékezhetetlen csalódottság ─ tudtam, hogy még egy ilyen pillanatunk, amikor szinte egybe olvadtunk, nem adatik meg számunkra. Mert nap, mint nap láthatom, a tárgyalás befejezte után pedig csak egy örök emlék marad, mint ez az este ─ ő lehet Zsófia oldalán leli meg boldogsága forrását, míg nekem Áron lesz az éltető vizem.
─ Elmondod, mi történt? ─ Simítottam meg vérző sebét, melytől elnyelt magában egy halk szisszenést, összeszorítva fogait. Nem csak a lelkén esett sebhelyet próbálta befoltozni, hanem a testit is önmagába fojtotta, ami belülről marta őt. Nem tárta ki fájdalmát a világ előtt, még ha benne egy egész világ is omlott össze.
─ Édesanyám ─ susogta. Kezei közé szorította ujjaimat, amire az ő alvadt vére száradt rá. Próbáltam eltekinteni a gondolattól, hogy alighanem meghalt, és elterelve a figyelmem véres kezemről, hamuszürke íriszei biztonságába léptem be, amelyek rálátást nyújtottak síró lelke foszlányai ─ nem találták helyüket.
─ Nem igazán értem, Noel. ─ Viszonoztam kézszorítását.
─ Rágalmazták, Amanda! ─ Ajkához emelte kézfejem, és ─ összes fájdalmat összesűrítve ─ megcsókolta. ─ Meg kellett védenem.
Pár perce még égő mámorban volt részünk, most pedig Noel összetört előttem, én pedig tétlenül álltam előtte. Át akartam érezni fájdalmát, de távolról sem hittem volna, hogy édesanyja a forrása mindennek. Míg nekem anyával nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, addig úgy tűnt, hogy Noel esetében pont az ellenkezője történt ─ ragaszkodott hozzá, ezt pedig sikeresen elrejtette egy gyermeki álarc mögé. És ez volt az első pillanat, hogy egy darabot leszakított fojtogató maszkjából, azáltal, hogy kezdett megnyílni előttem ─ még ha egyáltalán nem is kapcsolódott az ügyhöz az, amit mondott.
