keserédes | jikook

7 | bizonyítsd!

Jungkook fejét a hideg épület falának döntötte, majd lassan teste minden porcikája csatlakozott hozzá. Lehunyt szemmel sóhajtott és igyekezett kontrollálni a vágyát, hogy elsírja magát. Ujjait összefonva a háta mögött pihentette és minden erejével próbálta összeszedni a gondolatait.

Jimin vele szembe, maga előtt összetett karokkal vizslatta a másik fiút. Arca bár érzelemmentesnek tűnt, mellkasa majd felrobbant az idegtől, annyira szerette volna, ha Jungkook mond neki valamit is végre és nem csak némán tipródik.

- Ez, nem... - bár szégyellte az állandóam beszédes srác, nem tudott mást összeszedni kivételesen. Jungkook nyelve zsibbadt és tudta, hogy képtelen értelmes szavakat kimondani a vele szemben állónak. – Mi nem... Nincs olyan, hogy mi, Jimin... Nem is lehet, én csak...

- Miért ne lehetne? – vonta meg lazán a szőke hajú a vállait továbbra is fenn tartva, hogy mennyire nyugodt, holott valóban ideges volt már. – Tudod, mit érzek irántad...

- Nem, Jimin, nem tudom! – emelte meg végre a fejét Jungkook mérgesen. – Hetek óta húzzuk egymás agyát, flörtölgetünk, vigyorgunk egymásra meg tudom is én. Összevissza játszol velem, és elvárod, hogy tudjam mi ez az egész?

- Nem játszom veled! – szívta föl magát most már Jimin is kissé. – Azt hittem ezekből az apró jelekből leesik, hogy kedvellek!

- Kurvára nem esett le, Jimin! – ingatta csalódottan a fejét Jungkook. – Játéknak hittem, belementem, de tudod mit? Már nem érdekelsz. Tetszettél? Igen, de ennyi volt.

Jimin gúnyos félmosolyra húzta ajkait és lassan tett egy lépést a fiú felé, aki még jobban a falnak préselte magát. Tenyerei izzadtak, ahogy a talpig tökéletes srác egyre közelebb ért hozzá, szíve pedig olyan bukfenceket lejtett miatta, hogy szívesen befeküdt volna egy kardiológiára kivizsgálásra.

Egy hónapja már, hogy ezt érezte. Mióta először rámosolygott a fiú, megváltozott minden. Állandóan ő járt a fejében és nem tudott másra gondolni csakis, arra, hogy mennyire, de mennyire tetszik neki. A gyomra folyton görcsben állt, szíve megbolondult és egyszerre imádta, hogy ezt érzi és utálta is. Folyton tipródott, kétségek között volt és sosem értette, hogy most Jimin csak barátként közeledik felé, vagy valóban lát is benne többet, annál. Egyszerre árasztotta el a nyugalom és nyugtalanság, ha a közelében volt. És ezek a kettős érzések vezettek idáig, hogy kénytelenek voltak az ebédszünetüket erre a beszélgetésre szánni... Csak egy-egy cigire jöttek ki, amikor Jimin félreérthetőbben ért Jungkook arcához, hogy a hosszúra nőtt fekete hajét homlokából kisimítsa. És itt eltört és kifakadt minden. Mindkettőjükből.

- Szóval, azt mondod, ennyi volt? – állt meg pontosan egy centire a magasabb fiútól Jimin, úgy, hogyha előre hajolna, tökéletesen meg tudja őt csókolni. – Bizonyítsd!

- Miért kéne neked bizonyítanom bármit is? – susogta halkan Kook, mert hangosabban képtelen volt megszólalni.

- Mert nem akarok ilyen könnyen lemondani rólad, ahogyan te teszed éppen. – mondta Jimin és óvatosan közelebb merészkedett, így kiengedett levegője a már szinte fülig pirult fiú ajkaira érkezett. – Tegyünk egy próbát. Ha ellenkezel velem, békén hagylak. Teljesen. Ha nem...

- Akkor mi lesz? – a fekete hajú hangja továbbra sem volt túl magabiztos, de azért igyekezett tartani magát.

- Mi leszünk. – mondta ki Jimin és némi hezitálás után végül a másik ajkaira hajolt.

Abban a pillanatban, hogy összeért a két puha párna, mindkettejük számára megszűnt a világ. Egyikük sem tanusított semmiféle ellenállást. Hagyták, hogy az összes elnyomott, vagy nem tökéletesen kimutatott érzésük értelmet nyerjen. Nyelveik szinkronban fedezték fel a másikat, ezzel olyan világban találva magukat, ahol eddig még nem jártak. Jungkook sóhajtott, Jimin kezei pedig a fiú derekára fogtak, hogy minden létező fizikai és lelki távolságot megszűntessenek maguk között.

Abban az ebédszünetben egy énből és teből, mi lett...