Őszi zivatar [BEFEJEZETT]

Epilógus - Egy vihar romjai

Aida Martínez

Ha valaha is elolvasod ezt a levelet, akkor szeretném, ha tudnád, hogy nagyon bánok mindent, amit tettem az elmúlt hónapokban, években, és ha tehetném az egészet visszacsinálnám, hogy aztán másként cselekedjek! Sajnálom, hogy akkor nem mentem be hozzád a kórterembe, hogy magadra hagytalak, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Egy barom voltam, amiért ismét csak magammal foglalkoztam, amiért úgy viselkedtem, mintha csak nekem fájna a babánk elvesztése... nem lett volna szabad elmennem és megismerkednem valaki olyannal, aki sose jelentett többet, mint menekülési lehetőség a gondjaink elől. Túl későn ébredtem rá erre, hogy valójában csak rád lenne szükségem, hogy te jelented az életemet és nélküled csak egy nagy senki vagyok.

Tudom, hogy most el kellene engednem, hogy szó nélkül kellene hagynom, hogy örökre kisétálj az életemből, de nem igazán megy és nem is tudom, hogyan kellene megtennem ezt. Nem akarok elmenni, nem akarlak itt hagyni és egyedül visszamenni, mikor melletted lenne a helyem... kérlek bocsáss meg, amiért csak ilyen későn döbbentem rá erre, hogy te vagy az én egyetlen kincsem, az egyetlen nő, akit teljes szívemmel szeretni tudok. Sajnálom, hogy olyan könnyedén megfeledkeztem erről, hogy sose voltam az a társ, akit megérdemeltél, hogy ennyi évedet elpazaroltam, mikor lehettél volna valaki olyannal is, aki tisztában van azzal, hogy milyen csodás vagy, aki megfelelően értékeli, hogy te vagy a párja.

Elszúrtam és most már én is tudom, hogy anyukádnak mindvégig igaza volt abban, hogy nekünk sose lett volna szabad megismerkednünk. Ha nem lennék olyan önző, akkor ezt már sokkal korábban belátom és valahogy elengedlek, hogy legalább te boldog tudj lenni. Remélem, hogy még időben szakítottál és hamar megtalálod azt, aki teljesíteni tudja minden vágyad, aki jobb férj lesz, mint amilyen én voltam.

Nagyon sajnálok mindent Aida!

Szeretlek,

Fernando.

A nappali csendjét az óceán morajlása és az enyhén süvítő szél törte meg, azonban mindezek nem voltak ahhoz elég hangosak, hogy a fejében ismétlődő szavakat elnyomja, melyek immár lassan két hete kísértették. Teljesen beleégtek az agyába, minden pillanatát átszőtték, de mind közül a legrosszabb az volt, hogy a férfi hangján hallotta őket, mintha épp a fülébe sugallná őket lágyan, mintha valóban igazak lennének a mondatai és számítanának is. Amióta csak elolvasta a levelet megszűnt az a piciny kis békéje is, amit sikerült felépítenie abban a pár napban, amit a víz feletti villában töltött elzárva a külvilágtól, ami lassan emelkedett egyre magasabbra körülötte, mint egy igazi védőburok. Érezte a bőrén a buborék óvó melegségét, már kezdett reménykedni abban, hogy ez talán képes lesz megvédeni önmagától és a saját bántó gondolataitól. Aztán mégis elkövette a hibát, ami talán addigi élete egyik legnagyobbja volt, elolvasta a férje búcsú üzenetét. Még ennyi idő elteltével se tudta megmondani, hogy mi vezérelhette, amikor levéste a sorokat, hogy valójában mit akart elérni, csak azt tudta kimutatni végeredményként, hogy ő még mélyebbre csúszott a szakadékban, hogy még inkább összetört, ami talán már nem is volt lehetséges.

Valami haszna talán mégis volt a levél tartalmának, hiszen egészen addig a pillanatig csak magát ostorozta, magát hibáztatta, pedig tisztában volt végig azzal, hogy a kialakult helyzetért nem egyedül ő volt a felelős. Valamiért odáig nem igazán vette figyelembe Fernando tetteinek súlyát, mintha az nem is számítana, hogy ő lépett félre, mintha ez már csak annak lenne a következménye, hogy nem tudta neki megadni azt, amire vágyott, amire mindketten vágytak. Viszont ahogy a lap aljára ért, valami átfordult benne és az önkínzó gondolatok, érzések mellett végre megjelent benne a harag és a gyűlölet is, amit a focista iránt kezdett el érezni. Abban a pillanatban törni – zúzni lett volna kedve, főleg, hogy a szíve még inkább vérezni kezdett, hiszen ő ugyanúgy szerelmes volt Nandóba, aki a vallomása alapján ráébredt arra, hogy nem múltak el az érzései, hogy szerelmes ő is, csak egy időre szemfedő került rá. Mindennél jobban szeretett volna neki fájdalmat okozni, utálni akarta, amiért erre csak az utolsó utáni pillanatban eszmélt rá, amikor az már nem ért, nem jelentett semmit se, amikor már teljesen elengedte a kapcsolatukat és a férfit is. Szerette volna, ha a csatárnak is ugyanúgy fájna, mint ahogyan neki is, akarta, hogy ugyanúgy csússzon ki a talpa alól a talaj és zuhanjon a semmibe, hogy neki se legyen olyan egyszerű a továbblépés. Ha csak egy kis pici időre is, de tapasztalja meg, hogy milyen, amikor teljesen egyedül marad a világban, amikor úgy érzi, hogy a gyógyszereken kívül semmi más nem tud segíteni, amikor minden reményét elveszíti. Akarta, hogy fájjon Fernandónak és azt is akarta, hogy vele...