Jump.✖c.h.

Chapter 2

-...mert, te voltál az a lány aki úgymond megfogott. Az összes többi olyan flegma vagy nem tudom. Jó azt nem mondom, hogy te nem vagy az, de te teljesen máshogy mutatod ki. És nem vagy elájulva tőlem. A legtöbbjük nyalizik csakhogy kihozzam, de te nem. Te inkább csak ordítod 'hogy nem én csináltam' meg hogy 'nem vagyok őrült'.- borzalmasan utánozta a hangom.- Tudod néha már idegesítő. De részben bejön, ahogy próbálkozol. Tetszik, hogy nem adod fel. Emiatt úgy tűnik, hogy eléggé kitartó vagy. Ami, hogy is mondjam, nem olyan rossz. És hát lényegében ennyi.- végig az utat kémlelete. Egyszer se nézett rám. Velem ellentétben, aki lese tudta venni róla a tekintetét.

-Kitartó, mi? Milyen jó, hogy új dolgokat tudok meg magamról. Kösz.

-Naaa. Ezt te is tudod magadról. Ne próbáld meg tagadni.

-Figyu! Mióta ismersz te jobban mint én magamat?

-Amióta én figyeltelek meg.- felelte és végre rám nézett. De ez nem az a szokásos nézése volt. Ez valami más. Semmit se tudtam kiolvasni belőle. Egyszerre volt zavaros, határozott, ideges és lágy.

-Te kémkedtél utánam?- kerekedett ki a szemem miután leesett mit is mondott.

-Szerinted mégis, hogy kerültél be arra a helyre?

-Húzódj le!- utasítottam dühösen.

-Nem!- vágta rá azonnal.

-Ha nem teszed meg, esküszöm kiugrom a kocsiból!- nyúltam a kilincsért. Pár másodpercig habozott, majd félre állt. Hihetetlen sebességgel szálltam ki a járműből.

-Emily! Emily várj!- kiáltott utánam Calum. Hah! Várja a halál...de legalább kihozott a sittről. Jajj, még csak be sem mutatkoztam. A nevem Emily Harris, 17 éves vagyok -még egészen 2 hónapig-, és 3 évig voltam börtönben. Más hibájából. Fantasztikus érzés, újra szabadnak lennem. Tisztán emlékszem arra a napra mikor az állítólagos legjobb barátom, rám kente azt, hogy embert ölt. Igazából nem is egyet. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy szabad vagyok. Viszont későre jár, nincs pénzem, nincs hol aludnom és azt se tudom, hogy hol vagyok. Nagyon fasza. Úgy hallom mintha valaki futna. Szinte mögöttem van. Hirtelen egy kezet érzek vállamon mire automatikusan megfordultam.

-Biztos, hogy egyedül, élelem és pénz nélkül, akarsz egy olyan városban mászkálni, amiről semmit se tudsz?

-Miért, fáj?- lehet, hogy flegma vagyok?

-Csak kérdeztem.

-Akkor kérdezz mástól. Ha elakarok tévedni akkor eltévedek. Ha éhen akarok halni akkor éhen halok. Nem érdekel.- lehet, hogy flegma vagyok. Sarkon fordultam és elindultam.

-Hihetetlen, hogy milyen álszent vagy!

-Parancsolsz?

-Megszöktetlek, felajánlom, hogy segítek és te ilyen nem törődöm stílusban beszélsz velem.- egyre közelebb jött hozzám.- Nem hiszem, hogy ezt érdemlem.- egyenesen szemeimbe nézett. Ismét titokzatos volt, de tartottam a szemkontaktust. 

-Mit szeretnél?

-Először is át kell öltöznöd. Menj be abba a sikátorba és vedd fel ezeket!- táskájából ruhákat nyomott a kezembe. 

-Mi?- néztem rá enyhén kikerekedett szemekkel.

-Nyugi, majd én őrködöm.- arcán kaján mosoly csillant meg. Nem volt mit tennem, átöltöztem. Miközben egyik ruhából a másikba vedlettem furcsa nyögéseket hallottam. Remélem, hogy Calum az. Vagyis annyira nem. 

-Kész vagy?- kérdezte mikor elé léptem. Ruhában. Felhúztam a szemöldököm jelezvén, hogy ez egy hülye kérdés.- Felejtsük el. 

-Szerintem is. Szóval, mi a következő?

-Gyere velem!- legyintett, majd kikerült. Csak álltam és néztem.-Gyere már!- kiáltott meg sem fordulva. Sóhajtottam egyet majd utána indultam. 

-Most meg hová mész?- szinte futottam, míg ő csak sétált. Miért? Miért kell ilyen kicsinek lennem?

-Majd meglátod.- kacsintott.

-Hova viszel?- torpantam meg. 

-Ajj, gyere már!- ragdta meg a karom, s húzott magával.