Néha nem kellenek szavak ahhoz, hogy érezd amit a másik érez. Nem kellenek tettek, érintések, csak bizalom. A bizalom, amely talán a legfontosabb dolog egy emberi kapcsolatban, és amelyet nem mindig könnyű elnyerni.
Néha muszáj kilépnünk a kényelme...
Haragudtam magamra. Talán az első lépésem az lehetett volna a gyógyulásom felé, hogy egy szintén mentális problémával szenvedő emberrel összebarátkozhassak, és ezt a lépést Pierre fel is ajánlotta nekem, de én elutasítottam. Habár a félelmem már jó sokat enyhült iránta, de ettől függetlenül egyáltalán nem bíztam benne. Az is lehet, hogy az egész személyisége, amit felém mutat, csak egy álarc, amit minden nap felvesz, hogy megvesztegesse az embereket. Mi van, ha meg akar erőszakolni? Ha az egész játék csak arra megy ki, hogy megfektessen, és utána mint aki jól végezte dolgát, otthagyjon?
Egy másik részről viszont valami vonzott hozzá. Valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan aprócska tudat, mely azt érte el bennem, hogy minél többet és többet tudjak meg a fiúról, természetesen az internet segíségével.
Remegő kezekkel készítettem egy újabb teát a nemrég betévedt, igen csak szomjas vendégnek, aki úgy gondolta, hogy egy kis flörtöléssel szeretne levenni a lábamról. - Ne fordulj meg, tetszik a kilátás - szólt hozzám újra, nyálas hangon, én pedig éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. - Hidegen, vagy melegen szeretnéd? - próbáltam ignorálni szavait, és a munkámra koncentrálni. Kapkodtam, majdnem kiesett a kezemből a bögre, csak minél hamarabb le akartam tudni a férfit. - Hidegen jó lesz, te már eléggé felmelegítettél - válaszolt, miközben én minden erőmmel próbáltam visszatartani könnyeimet. - Parancsolj - tettem le elé a csészét, s mikor végre ő úgy gondolta, hogy nem szekál tovább, arcomat kezeimbe temetve csúsztam a pult mögé, hogy el tudjam rejteni az épp kitörő zokogásom.
- Hahó, van itt valaki? - a tervemből egy újabb vendég hangja zökkentett ki, és mivel nem volt más választásom, szétsírt fejjel pattantam fel a földről. - Miben segithetek? - kérdeztem monoton hangon, ám mikor felismertem az előttem álló személyt, a szemeim teljesen kikerekedtek - Pierre, szia. - Szia - látszódott az arcán, hogy ő is meglepődött, és gyorsan leolvasta a rajtam lévő kis kártyáról feltehetően a nevem - minden rendben? - Persze, mivel szolgálhatok? - minél hamarabb el akartam terelni a beszélgetést. Miért van az, hogy a fiú mindig a leggyengébb pillanataimban talál rám? - Egy arab mentateát szeretnék - Ledöbbentem. A fiú tisztában tartotta, hogy nem szeretnék beszélni a sírásom okáról, és ez nagyon kedves volt számomra, tekintve, hogy manapság az összes ember mindent tudni akar. - Máris csinálom - nyúltam a vízforralóért, és kissé kínosan kezdtem el készíteni a teát, miközben Pierre minden mozdulatomat figyelte. - Nem is tudtam hogy itt dolgozol - szólalt meg hirtelen, megtörve a csendet - pedig én sokszor szoktam ide járni. - Sok mindent nem tudsz rólam - rántottam meg a vállaim, nemtörődöttséget színlelve. - És ezen szeretnék is változtatni - fúrta bele tekintetét az enyémbe, ám én gyorsan lesütöttem szemeim. Furcsa bizsergés kelt útra testemen szavai hallatán, és valamiért, legbelül, egy aprócska tudat azt sugallta nekem, hogy én is meg szeretném ismerni őt. Nem tudtam mit válaszolni neki, ezért a kezébe nyomtam az elkészült, még jócskán gőzölgő teát, ő pedig elfogadva csendességemet lassan odasétált az egyik asztalhoz.
Pierre körülbelül fél órát volt a teázóban, és meglepetésemre nem kezdeményezett több beszélgetést velem, de mikor összeszedtem a csészét, és a mellette lévő süteményes tányért, mosolyogva pillantottam rá a szalvétára, melyen egy telefonszám mellé egy apró üzenet is társult.
Ha valakivel bármit meg szeretnél osztani, állok rendelkezésedre, bármikor hívhatsz. P
Talán tudatosan, talán nem, de belecsúsztattam a kis papírt a telefonom tokjába, és a hangulatom onnantól fogva az átlagosnál sokkal jobb lett, feltehetően a fiú hatására.
Hogy miért írtam neki az éjszaka közepén? Fogalmam sincs. Biztos voltam benne, hogy már alszik, ezért feleslegesnek gondoltam, de valamiért mégis megírtam neki azt a pár sort, amiben közlöm vele, hogy a szokásos éjszakai csillagnézésemre tartok épp, és ha van kedve, csatlakozhat. A két héttel ezelőtti énem bizonyára már kinyírt volna, tekintve, hogy épp egy éjszakai, egyáltalán nem biztonságos sétára hívtam el egy olyan fiút, akit alig ismerek, de a jelenkori énem hajlandó volt kockára tenni a csalódását, mert kíváncsi volt.
Meglepődtem, amikor számításaimmal ellentétben Pierre ott ült azon a bizonyos padon, és félve közelítettem meg. - Azt hittem hogy alszol - ültem le mellé, de nem néztem rá. - Én is mondhatnám ezt - rántotta meg vállait, majd a tiszta, csillagos ég felé emelte tekintetét - gyönyörű. - Az egyikük anyukám - csúszott ki a számon, de szerencsére a fiú nem kérdezősködött. - Az egyikük a legjobb barátom - a hangja fájdalmas volt, valószínűleg nem tudta feldolgozni még a barátja halálát. - szeretnél mesélni anyukádról? - Nem tudok - ráztam meg a fejem - sajnos túl korán elment ahhoz, hogy megismerhessem. - Sajnálom - felelte együttérző hangon, majd szemeit az égről rám vezette - jobbat érdemelnél. - Ez kedves tőled - néztem én is rá, arca közelsége miatt pedig megállapíthattam, hogy egész helyes. - Tudom hogy milyen nehéz megnyílni egy szinte teljesen idegen embernek - fordult teljes testével felém, és kissé idegesen a szőke, szanaszét álló hajába túrt - ezért nem is várom el tőled. De biztos volt oka annak, hogy idehívtál. - Terveztem, hogy megnyílok előtted - sóhajtottam fel, mikor elhatároztam, hogy őszinte leszek vele - de most úgy érzem, nem fog menni. - Nem baj, egyáltalán nem baj - a fiú gondolom az együttérzését kifejezve a kezemre csúsztatta sajátját, a testemben pedig egy furcsa, egyrészről jóleső, másrészről egyáltalán nem kellemes érzés futott végig, és pár másodperc múlva el is húztam a kezem, melyet Pierre csalódottan konstatált. - Ne haragudj rám, én - hebegtem össze vissza - csak nem szoktam hozzá az ilyenekhez. - Legalább megjegyeztem, hogy többet nem érek hozzád - mosolyodott el kínosan, engem pedig szomorúság öntött el emiatt. - Mióta élsz Rouenben? - kezdtem terelni a témát. - Én itt születtem - nézett körbe az üres, teljesen sötét parkban - de mostanában már a rendes lakhelyem Milánóban van. - Én pedig ott születtem - mosolyodtam el a véletlen egybeesésen, miközben a fiú szemei kikerekedtek. - Milánóban születtél? - Igen, és ott is éltem egészen júniusig - bólintottam. - Imádom azt a várost - nevetett fel Pierre, szemei pedig újra megtalálták enyémeket. Kedvesen nézett rám, barátságosan, szinte el tudtam veszni tekintetében, és talán ez meg is történt, hiszen majdnem fél percig csak egymást néztük. - Lassan mennék, holnap korán lesz órám - szakítottam meg a szemkontaktust végül én, ő pedig csak bólintott egyet. - Rendben, nem akarom hogy miattam legyél fáradt. Hazakísérjelek? - Nem szükséges - ráztam meg a fejem. - Sötét van, nem akarom hogy bajod essen - nézett körül - úgyhogy hazakísérlek. - Ahogy gondolod - sütöttem le szemeim, majd nagyokat lépkedve a fiúval a nyomomban elindultam a lakásomkoz, és hagytam, hogy ő mindenféle értelmetlen dolgot hozzámvágva megnevettessen, ezzel megmutatva nekem, hogy rég éreztem magam ilyen jól valaki társaságában.
Ups! Tento obrázek porušuje naše pokyny k obsahu. Před publikováním ho, prosím, buď odstraň, nebo nahraď jiným.
Sziasztoook;) Egy újabb rész, mert túlságosan is örültem annak, hogy Pierrenek már megvan a biztos helye jövőre. 🥺 Ti kit látnátok szívesen mellette az Alpha Tauri-ban?
