Rövid novelláim s verseim (vagy mi)

„A piros pettyes sirály"

- Én teljes mértékben úgy érzem magam, mintha én lennék az egyetlen pipacs a margaréta mezőn, és én sose leszek még csak fehér virág sem, nemhogy margaréta.
- Na most ez honnan jött?
- Mindenki ugyanolyan. Még te is olyan vagy mint ők...csak neked van egy piros petty a legszebbik szirmodon. Ebben vagy te másabb.
- Mi van?
- Te nem teljesen vagy olyan mint ők, csak ettől még te nem vagy pipacs közöttük.
- Na jó, most vesztettem el a fonalat.
- Mintha...mittomén', a tóparton sétálnának nevetgélve, egyenes háttal, kihúzva magukat, majd meglátják a haldokló, szárnya törött madarat az életéért küzdve. Úgy, úgy néznek rám. Szánakozva, sajnálva, de mennek tovább, mert nem tudnak mit csinálni. Pedig haldoklik. Az a rohadt madár haldoklik. Érted? HALDOKLIK. HALDOK...lik.
- De...
- Az a szerencsétlen madárka pedig segítségért rikácsol. Élni akar...akart. Rálépnek a törött szárnyára, rikkant fájdalmában egy óriásit, mire ők megijednek, s gyorsabbra véve lépteiket, tovább állnak. Már nem érdekli őket a madár. A madárka már elhallgatott...örökre.
- De...
- A madárnak nem volt senkie. Nem volt egy szárnyas társa-barátja se, szomorúan távozott, magányosan.
- De...
- Egyedül volt mindig, és most is egyedül van. De oly könnyedén és szépen szállt pedig. Oly tehetséges volt, mégsem vették ezt észre a többiek. Kecsesen röpült, senkit nem nézett le, mindenkinek segített, mindenben, amiben csak tudott. Semelyikük sem hálálta, köszönte volna meg neki, ignorálták ha csak tehették, kihasználták. Magányba taszították.
Egyedül van.
Pedig volt egy barátja, egy sirály, piros pettyel a szárnyán.

2020.12.22.