Vidáman sétáltam haza, és egyszer csak a nyári verõfényes napsugarakat, hûvös szél váltotta fel. Egyszer csak havazni kezdett. Nem ,ez nem lehet, de hiszen nyár van! Értem én ,hogy hegyen vagyok, de azért ez mégis csak túlzás, lehetetlen. Ilyen gondolatokkal mentem haza a szakadó hóban, miközben minden egyes alkalommal megborzongtam amikor egy hópihe rászállót, és elolvadt kimelegedett testemen. Ahogy kiértem az erdõbõl, egy lovastanyába ütköztem. Apró saras lovastanya, a kapun belül fedett beálló a lovaknak. Egy fekete nóniusz lovacska volt kikötve,.félig zöld takaróba bugyolálva, szõrérõl üvöltött, az ápolt puhaság. Gyönyörû látvány volt. Hirtelen megfagyott a talpam, a jéghez fagyott a lábam. Halálra fagyok! Hasított belém a felismerés. Milyen szörnyû ,hogy így kell meghalnom. Ebben a pillanatban rám nézett a ló. Fürkészõ volt a tekintete, és mintha szánalmat ,és tehetetlenség érzését láttam volna a szemében. Gyönyörû sötétbarna szeme volt. A világon senkinek sincs ilyen szeme.Néztük egymást egy percig aztán ,elkapta tekintetét. S nem láthattam többet azt a mély értelmes komoly szemeit. Ekkor a fák susogni kezdtek, és egy szót vettem ki a susogásukból. Micsoda ostoba gondolat, de úgy csilingeltek az ágacskák akár a nimfák éneke. Phobetor, Phobetor. Ezt duruzsolták a fák.
Felkeltem. Csak álom volt. Buta, buta álom. De mégis mi történt tegnap pontosan, honnantól álmodtam, és hol végzõdött a valóság?
Már emlékszem, tegnap haza érve megbeszéltük a tábort aztán, úgy tûni ruhástól elaludtam a kanapén. Alapítottam meg miközben Körülnéztem, majd átfordultam a másik oldalamra.
BẠN ĐANG ĐỌC
Álomból Született
Viễn tưởngElőszó ,,A regény úgynevezett előzményein olvasó és író egyaránt szeret hamar túlesni. Az ilyesmi részint unalmas, részint sablonos, különösen ma, mikor a regényírás bizonyos fajtáit már nem is iparszerűen, hanem a konyhaművészet szabályai szerint...
