× RAGOZÁS× -𝙱𝙴𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃𝚃

21.RÈSZ

Règi sebek

Épp a repülőn ülök anyával és egy nagy csajos bevásárlást tervezünk. Nagyon rég nem volt már ilyen anyás nap és már nagyon hiányzik. Párizs felé vesszük az irányt, Zack nem jött mert ő úgy döntött hogy Bettivel marad. Nem csodálom hisz õk olyanok mint a celluksz és a papír. Elszakadni nem tudnak egymástól.
Hirtelen egy nagy csattanást hallottunk és a repülő fehér színét fekete vette át. Ilyedtemben anyára néztem de ő egyre jobban halványodott rajtam pedig eluralkodott a pánik. Csak sírtam és sírtam nem tudom mi történik körülöttem.
- Anya, ne hagyj itt - mondtam elhaló hangon neki majd végleg eltűnt én pedig a feketeségbe vesztem.

- Zoé, Zoé az isten szerelmére kelj fel! - rázogatott egy ismerős hangú alak mire nekem kipattantak a szemeim és hirtelen felültem az ágyon. Ziháltam, melegem volt és a víz is csurgott rajtam.
Körül néztem és Teo aggódó tekintetével találtam szembe magam majd egy meggondolatlan pillanatban a karjaiba zártam magam ő pedig jó erősen szorított. Rég nem volt rémálmom aminek örültem most viszont vissza jött.

- Minden ok? - kérdezte és hangjában az aggódást lehetett hallani.
Én csak bólintani tudtam, mert egy hang se jött ki a torkomon.

❄︎❄︎❄︎❄︎❄︎

Reggel az ébresztőmre keltem, mivel péntek van. Keltem volna ki az ágyból de egy erős kéz vissza rántott. Ekkor minden bevillant. Tegnap össze vesztem apámmal, Teo pedig itt maradt mert álomba sírtam magam.
Nagyon sajnáltam mert miattam ment el az a sok értékes ideje ehelyett engem pátyolgatott. Végül úgy döntöttem ideje lenne felkelni mivel semmi cucca nem volt itt csak a tegnapi, azzal meg nem ment volna sokra max a matekkal.

- Teo, ébredj- mondtam halkan majd próbáltam rázogatni.
Pár perc múlva rám nézett azzal a két gyönyörű szemével és én még karjaiba feküdtem de nem zavart. A pillanatnak éltem, ha minden reggel erre kelnék nem bánnám.

- jó reggelt - mondta reggeli rekedtes hangján amire muszáj volt mosolyognom.
- Min nevetsz Töpörtyű? - csukott szemmel mosolygott rám. Nagyon aranyosan feküdt. Órákig így tudtam volna lenni.
- Jól vagy? - hangja immáron aggódóba ment át és felült mellém. Én csak kérdőn néztem rá.

- Miért ne lennék?

- Hát az este elszenderegtem melletted aztán később rémálmod volt. Szörnyű volt nézni, azt hittem valami rohamod van vagy bármi. Aztán mikor vissza aludtál vettem észre hogy lázas lettél, nagyon elkezdtem aggódni így átmentem Zackhaz aki azt mondta hogy ez gyakori nálad ha ki vagy bukva. Így felkeltettelek és adtam gyógyszert. - nagyon szégyelltem magam hogy így kellett látnia és hogy nyűg voltam neki. Hisz nem akartam hogy Zackan kívül bárki is lásson így , ilyen állapotban.

- Sajnálom... Nem akartam a terhedre lenni... - mondtam halkan majd átölelt hátúlról.

-Nem kell semmit sem sajnálni , nincs miért. Én itt maradok veled - hangja megnyugtatott és karjai között biztonságban éreztem magam. Úgy éreztem hogy egy fal vesz körül ami meg véd minden sérelemtől én pedig nyugodt maradhatok. Legalábbis ebben a pillanatba.

- Menned kéne suli van. - mondtam neki majd kihámoztam magam karjaiból.

- Oké, suliba tali. - mondta majd kiment az ajtón én pedig vágyakozva néztem utána.