𝐇𝐎𝐍𝐄𝐘 𝐀𝐍𝐃 𝐆𝐋𝐀𝐒𝐒 | 𝘒𝘰𝘯𝘰𝘩𝘢

▦1

Az úton sétáltam, és az éppen lemenő napot néztem. Már nemsokára lebukik a horizont mögött, ezzel az eget pirosra és rózsaszínre festve. Kibontott hajamban felnevetett a szél, s a naplemente szilánkosra tört a tekintetemben. Jobban összehúztam magamon a vékony pulóveremet, amire igazából nem is lett volna szükségem és kissé gyorsabb tempóban kezdtem gyalogolni. Gondolataim szinte egyszerre rohamoztak meg. Egyhangúan néztem az előttem húzódó járdát, melyen itt-ott a cseresznyefa rózsaszín szirmai hevertek. Néhány szirommal még a szél játszott, hogy azután az összes többi földön lévőhöz taszítsa őket. Végighúztam az ujjaimat egy öreg épület drótkerítésén. Talán posta vagy bolt lehetett pár évtizeddel ezelőtt, viszont mostmár csak egy omladozófélben lévő romhalmaz.

Ez volt az egyetlen épület a városban, amely kitűnt a többi közül elhanyagoltságával. Viszont talán még így is volt valami egészen kicsi értelme ennek a jelentéktelennek tűnő romnak. A falak, amelyeken tömérdeknyi repedés húzódott és levált róluk a vakolat, tele voltak különböző grafitti-vel és szerelmesek neveivel, akik lehetséges, hogy már nem is ismernék fel egymást az utcán. Végülis csak egyszer vagyunk fiatalok, azután más mentséget kell találnunk. Tovább sétáltam a rozoga nagykaputól, melyet már egészen benőtt a gaz és néhány vadvirág futott fel rajta. Lefordultam a következő utcába, már a mindennapi útvonalammá vált. Szerettem ezt a környéket. Csendes volt, csak néha hajnalban lehetett hallani egy-egy kóborkutya diadalmas ugatását amikor száraz kenyeret talált a szemét között. Erősebben szorítottam a táskám fülét, és egy pillanatra a rózsaszínes égre néztem, habár jóformán rögtön visszavezettem tekintetemet a járdára, mivel éppen egy komor felhő takarta a nap barack árnyalatait. Majd kisütött a nap, és most olyan illata van az utcának, mintha emlékeznem kellene valamire. "Ma sem mondtam el neki" gondoltam magamban. Miért? Gondolataim közül az rántott vissza a valóságba, hogy már a kapum előtt álltam. Egy kisebbet sóhajtva kezdtem kutatni a zsebemben a kulccsomó után. Semmi másra nem vágytam, csak lepihenni ez a fárasztó nap után. Szomorú voltam, és fáradt is. Mára beszéltem meg Bokutoval azt a filmezős délutánt. Már hetek óta azzal az egy bizonyos filmmel nyaggatott mire végre sikerült meggyőznie. A címére sem emlékszem, talán valami romantikus, talán valami egészen más. Őszintén nem is a film érdekelt. De persze mindig van más, más ami közbejön, és fontosabb...fontosabb. Ami elsőbbséget élvez ezzel felrúgva az eddigi tökéletes terveket. Például ő, az a lány, tudod...mint a filmekben, tökéletes mosollyal. Tudod, az akit mindenki utálna amiért ennyire tökéletes, de nem tudják utálni. Hogy miért? Mert neki tökéletes a mosolya, és neked is akaratlanul egy mosoly kúszik az arcodra, ahogyan nézed a haján megcsillanó napfényt, és a szellőt amely boldogan símogatja az arcát. Beléptem a házba amit már sokadik éve otthonomnak becézek. Ledobtam a táskámat az ajtó mellé, s szokásosan elheveredtem a kanapén. Van még időm összeszedni magam. Mondjuk arra mindig van időm. Nem, inkább mondom így: kell hogy legyen időm. Egy pillanatra hunytam le a szemeimet egy kis nyugalom reményében.
Tompán sajgott a szívem, melynek okát nem tudtam, vagy nem akartam tudni.

De persze ha szeretsz valakit akkor többet számít neked az ő boldogsága, még akkor is ha te kimaradsz belőle akár egy napról, akár egy évről vagy akár csak, mint ebben az esetben pár elhalasztott órácskáról van szó. De ez talán egyszer majd másképpen lesz. Majd egyszer, amikor lemossa rólunk az eső az aszfaltra krétázott gyerekrajzokat.