𝐇𝐎𝐍𝐄𝐘 𝐀𝐍𝐃 𝐆𝐋𝐀𝐒𝐒 | 𝘒𝘰𝘯𝘰𝘩𝘢

▦6

＊*•̩̩͙✩•̩̩͙*˚　˚*•̩̩͙✩•̩̩͙*˚＊
            Playlist
Breaking Me [Topic]
Your Text [Sundial]
＊*•̩̩͙✩•̩̩͙*˚★˚*•̩̩͙✩•̩̩͙*˚＊

Vajon a mai nap zuhanás lesz vagy megkönnyebbülés? Épp azon gondolkodom...tudom, hogy egyszer hozzám is bekopogtat a szerelem, bár magamat ismerve szinte biztos, hogy nem leszek otthon. Kopogás hangja a bejárati ajtó felől. Milyen ironikus. Szinte abban a pillanatban amikor kinyitottam az ajtót a nyakamba vetette magát a szerelemmel összekötött személy.

-Ow ow ow Konoha ez fáj!
-Bocsánat.-ölelt át gyengédebben, majd amikor elengedett és meglátta hogy én még álmos fejjel állok előtte pizsamában, rögtön leszidott.
-El fogunk késni.-lökdösött a szobám felé. Elkésni...ez is érdekes. Az emberek miért mindig csak utólag veszik észre, hogy mindenhonnan el voltak késve?
-Honnan? Szombat van!-makacsoltam meg magam, és értetlenül néztem rá.
-Azt majd megtudod, csak menj már!-lökött meg kissé, majd minden féle-fajta vicceket mesélt, és néha szemtelen megjegyzéseivel nevettetett meg. Mint például: "Amikor belenéztem a szemeidbe először, már akkor éreztem és tudtam...hogy te mekkora egy barom vagy."

Valahogy nem férnek el egymás mellett a szavak és az érzések. Idegen arcok villannak fel a szoba lámpa fényében, és nem tudom, hogy csak téged hiányollak, vagy ezek az éjszakák változtatnak meg engem. Az emlékeid rólad és rólunk beleférnek a farzsebembe, és ott fogom mindet tartani. Addig, amíg el nem felejtem kivenni őket mosás előtt, vagy...

-Naaa, mintha élnél!-nevetett fel a konyhából miközben egy kekszes dobozzal kínlódott. 
-Pillanat és kész vagyok.-kiabáltam vissza neki. 

Homok és apró kavicsok zuhannak. Sietsz valahová, rohansz. Te fogysz el, nem az idő. Másképp leszünk, máskor ugyanazok. Egymásra csúsznak a pillanatok, és remeg alattunk a talaj. Ki lehet magadból sétálni dolgokat amúgy. Érzéseket, talán. Örömtől hullámzó arcbőröket, tudom. Ha körbenéznék se látnálak, annyira kicsi lettél a szememben.

Emlékszem, éppen a füvön ültünk, az eget és a cseresznyefa virágzását bámulva. Szerettem volna beszélni vele, de nem tudtam hogy milyen témát dobjak fel. Végül ő szólalt meg, éppen akkor amikor már találtam egy ígéretes témát, amelyet az ő megszólalásával azonnal el is felejtettem. Fázom. Ma már nem elég a pulóverem. Hiába húzok egyre több ruhát, csak tovább reszketek. Hiába tömök be minden apró rést, rajtam van a legnagyobb törés.

-Idióta vagy.-bökött oldalba hirtelen
-Igen, te.-válaszoltam pimaszul
-Is.-nevetett fel
-Ezzel csak enyhítesz a szituáción.-mosolyogtam.
-Ha szeretnél mondj akármit, akármivel kapcsolatban.
-Nem tudom, hogy mit mondhatnék.-ráztam meg a fejemet. Csak az e lényeg, hogy az előbbi szavaidtól remeg még a szívem idebenn. A boldogság csak egy álom lenne a remény és a csalódás között?
-Most mi lesz? Elmondod neki?-kérdezte halkan, feltételezhetően félt hogy megharagszok rá.
-Nem...ott van neki az a lány. Tudod...-vontam meg a vállaimat, és felnevettem a saját szerencsétlenségemen. Tudtad, hogy az első és a második között hatalmas különbség van? A különbség 100 és 99 között sem csak egy dolog. 
-De...miért?-kérdezte egy kisebbet fújtatva.
-Mit miért?
-Egy olyan valakit válassz magad mellé, akitől kaphatsz egy elügyetlenkedett reggelit, amiben az a csodálatos, hogy mindezt érted tette. Akivel sétálhatsz nagyokat és ő bátran megfogja a kezed. Aki ismeri a határaidat és tisztel téged. 
-Kohoha...-szóltam közbe, mire ő némán egy ujját felmutatva jelezte hogy még nem fejezte  be a mondandóját. 
-Aki átkarol ha sírsz, és veled nevet mikor te is azt teszed. Akit te is tudsz ugyanúgy szeretni, mint ő téged. Aki mellett úgy aludhatsz el, hogy nem kell rettegned, holnap reggel vajon ott lesz e még. 
-Köszönöm.-csak ennyit tudtam mondani. Féltem, hogyha többet mondok, akkor a sírás fojtogató érzése felszínre tör.

Egyenes hátad kihúzod magad, a tekinteted mereven előre szegezed, hogy ne lásd mi van melletted. Sokszor megsérültem, de mégis amikor mellettem vagy, nem érzem, hogy fájnának a sebeim, még akkor sem amikor már a saját szilánkjaimat tartom a tenyeremben. S a köd, a csönd sosem ragyog. Én már ködből, csöndből vagyok. De hogy is mondták? Egyes tárgy törötten ragyoghat csak igazán. Ilyen az üveg is...