𝖧𝖾𝖺𝗋𝗍𝖻𝖾𝖺𝗍 - 𝖬𝗂𝗇𝗌𝗎𝗇𝗀

2

[Ji pov]

Minho ki nyitotta előttem lakása ajtaját, mit egy halvány mosolyal köszöntem meg neki.Eddig csak két emberhez jöttem így. Hyunjinhoz és az orvosomhoz.

Mikor beljebb léptem egy macska jelent meg előttem, majd utánna még kettő állatka.
-Soonie, Dongie és Dori.-mutatta be macskáit-Úgy látom Dongie-nak tetszel!-kuncogott a kis apróságon. Arcomra nekem is kiült a mosoly, amint a Dongie-nak nevezett kis lény hozzám dörgölőzve dorombolt.

Csináltunk teát majd be mentünk Minho szobájába, hogy neki láthassunk a holnapra kellendő munkával. Helyet foglaltam ágya szélén, ő pedig neki dőlt annak hát támlájának picit fentebb.
-Tudod... Nem harapok. Gyere feljebb nyugodtan! Ha annyira a szélén ülsz, még le esel a végén.-momdta, majd megpaskolta a mellette lévő helyet. Gyorsan kényelembe helyeztem magam a fiú mellett, majd én is böngészni kezdtem zenék után.

-Szerintem ez jó lenne, nem?-és ide adta fülese másik felét. A zene elindult és meg hallottam játszani a 'Rewrite the stars' című számot.
*(ᵃ ᵏᵒᵛⁱ ʳᵉˢᶻʰᵉᶻ ᵇᵉᵗᵉˢᶻᵉᵐ)
Szemeimet le csuktam és élveztem a kellemes zenét.
A fáradtság el uralkodott rajtam és arra lettem figyelmes hogy mire vége lett a dalnak, én már Minho vállán pihentetem fejemet, ő pedig szintén az én fejemen szundikál.
-Bocsi... Kicsit el bóbiskoltam.-keltettem fel a fejemen pihenő osztály társam.
Egy mosolyt intézett felém ami csak még jobban zavarba hozott.

-Uhmm...szóval igen! E-ez jó lesz szerintem is.-próbáltam el rejteni azt hogy mennyire zavarban is vagyok. A fiú tekintete el időzött rajtam. Végig mérte arcom minden kis részletét. Ahogy ajkaimat nézte, és ahogy vissza nézett tekintetembe...
Szívem megint hevesen pörgött, ám fájdalmat... Megint nem éreztem. Megint ugyanaz a furcsa de mégis kellemes és jó érzés ragadott el. Elég közel voltam hozzá ahhoz hogy érezzem csodás illatát is, és szinte vissza akartam hozzá bújni. Mi történik velem...? Velem aki eddig soha se volt valami nyitott más emberek felé.
Miez az érzés? Miért ilyen új ez? És... Mi történik a szivemmel?

Az ábrándozásból Minho keltett föl, mire zavaromban arcomra ki ült a paradicsom szín.
-Min gondolkodtál annyira?
-Jah, uhm...se-semmin.
-Aranyos vagy mikor zavarba jössz.-nevetett rajtam, édes mosollyal-Nade, kezdjünk el gyakorolni is.
-Pe-persze, igen.

18:36

-Nagyon tehetséges vagy! Wow, irigyellek. -mondta a mellettem lévő fiú, majd teáját kezébe vette, én pedig csak néztem mint aki most látott embert elsőnek.
-Kö-köszi! Neked is szép hangod van.-mosolyogtam rá, majd kezdtem el keresni telefonom.
Akármerre is néztem nem találtam sehol.
Mikor már kétségbe estem volna, a telefonom ébresztője meg szólalt így rá találhattam a készülékre. Amint rá néztem a kijelzőn a következő állt;

18:40 ⏰
Gyógyszer!

Basszus! Teljesen el felejtettem...
Így Minho a következőre lehetett figyelmes; ahogyan homlokon csapom magam, és gyorsan szedelőzni kezdek.

-Hova sietsz? - nézett rám érdeklődően és kissé aggódóan- Esetleg haza kísérjelek?
-Nem, nem szükséges!-mondtam az eléggé össze zavart fejjel néző Minhonak, mivel... Nem most kell meg tudnia hogy mi is van velem. Még nem... Nem szeretem amikor az emberek aggódnak miattam emiatt hiszen, miért is kéne? Tök jól meg vagyok ahhoz képest hogy egyébként a szívem bármelyik percben meg állhat, ha nem vigyázok jól magamra.
Fel néztem az aggódó tekintetre, és csak elmosolyodtam.

Miért...van egy olyan érzésem, hogy miatta fog meg változni minden? Talán őt kerestem, és ő is engem? Fel eszméltem és inkább tartottam a kijárat felé.
-Biztos vagy benne? Minden rendben van, ugye?-fogta meg a kezemet, ezzel még állítva engem. Rá néztem apró kezeimre, miket most ez a fiú tartott övéiben. Mintha hirtelen pillangók ezrei repdestek volna gyomromban. Ezután vissza néztem meglepődött arccal szemeibe és csak ugyanazt a mosolyt vettem fel arcomra, mi általában azt sugallja hogy;
-Persze, minden rendben!