𝐂𝐀𝐍𝐃𝐘 𝐏𝐀𝐈𝐍𝐓 | 𝘐𝘵𝘢𝘤𝘩𝘪

Első

Egy hideg szobában tértem magamhoz, egy székhez kötözve. Hol vagyok? Elkezdtem keresni szememmel egy ablakot vagy rácsot, amin keresztül kiszabadulhatnék, de csalódottan emeltem vissza tekintetemet a kőpadlóra, ami szintén csak úgy árasztotta a hideget magából. Csak egyetlen ajtó vezet ki a szobából,ami pedig esélytelennek bizonyul, mivel nagy valószínűséggel őrzik. Főleg egy székhez kötözve nehéz lenne kiszabadulni. Elkezdtem kirángatni kezem a lánc szorításából, sikertelenül. És ez végül azt eredményezte,hogy hangos csattanással értem földet a padlón,a székkel együtt. Erre bejött a lenyalt hajú csávó, aki iránt mérhetetlen haragot tápláltam, hogy egy ilyen egyszerű csellel képes volt legyőzni.
-Tán' nem csak felébredt a tüzes liba?-guggolt le mellém, majd felemelt a székkel együtt, és leemelte kezemről a láncot, amit rögvest felváltott egy kötél.
-Nem kell pórázon vezetgetni, nem vagyok kutya. -rángattam a kezemet, de így még szorosabb lett a kötél, a csomó miatt. 
-Gyere, odaviszlek a főnökünkhöz.-ráncibált ki a "börtönömből", majd elindultunk egy hosszú folyosón. Hamarosan elérkeztünk egy hatalmas ajtóhoz. Az ajtó kinyílt, majd egy agyonpiercingezett csávóval találtam szembe magamat, aki egy trónon ült...vagy valami hasonlón. 
-Pain, meghoztam a lányt.-lökött elé a perverz férfi.
-Most távozhatsz!-intett neki ez a Pain nevű ember akivel nem túlzottan szimpatizáltam. 
-Mi a neved?-fordult felém
-Én vagyok Pain, Pain Isten.-tárta szét a kezeit, ami eléggé drámaira sikeredett.
-Én pedig James, James Bond.-húztam gúnyos mosolyra a számat.
-Halljam a neved!-kezdett el ordítani, amely számomra eléggé hisztérikusan ütött.
-Sachiko.-válaszoltam ugyanabban a nemtörődöm, gúnyos hangnemben
-Milyen Sachiko? Miért kell mindent csípőfogóval kihúzni belőled?
-Senju vagyok bazdmeg! Vagy talán nem látsz?-böktem a homlokomon lévő pecsét felé.
-Nos akkor Sachiko, Senju Sachiko. Két választási lehetőséged van. Első, belépsz az Akatsuki bűnszervezetbe, és velünk dolgozol, a második pedig az, hogy kivégzünk.-rakta össze ujjait maga előtt, várva a válaszomat.
-Azért meghalni még nem akarok.-néztem fel a plafonra, ahol a hatalmas csillár lógott, több ezer égővel rajta. 
-Helyes döntés. Hidan!-ordított ki a folyosóra. Ismét bejött az előbbi fiú, majd eloldozta a kezeimet, amiket fájlalva dörzsöltem meg. Azt mondtam, hogy nem akarok meghalni, nem azt, hogy csatlakozom, de végülis...nekem már úgy is mindegy.
-Akkor most szabadon mászkálhatok?-kérdeztem az egoista főnöktől.
-A bázison belül igen. Kívülre nem mehetsz. Ha megszöknél, akkor biztosítalak, hogy élve nem jutsz ki. A szobád a folyosó végén jobbról van. Egy napig őriznek, hogy nehogy valami kellemetlen meglepetés történjen. -tessékelt ki a teremből, majd megindultam a szobám felé. Remek! Nem vagyok valami tárgy, amit üvegdobozba téve folyton őrizgetni kelljen. Amikor benyitottam a nekem szentelt szobába egy nagyon hangulatos helyiség tárult a szemem elé. A szobában két ágy, két szekrény, és egy íróasztal volt. Emellett még egy kis fürdőszoba is tartozott a szobához. Az ágyon hevert egy köpeny. Ez az enyém lenne? Felemeltem, majd megforgattam a ruhadarabot. Nemtetszésemet kifejező fújtatással dobtam vissza a szatént az ágyra, úgy ahogy találtam. Elindultam felderíteni a konyhát. A második emeleten lennék? Következtettem, hogy igen, mivel felfedeztem a lefelé vezető lépcsőt, majd lesétáltam rajta. A lépcsőfordulóban viszont nekimentem valaminek...vagyis inkább valakinek, így mindketten a földön terültünk el.
-Bocsánat, Tobi nem akarta!-ugrott fel,ezek szerint a maszkos Tobi, kezét nekem nyújtva, hogy felsegítsen.
-Semmi baj. -fogadtam el a segítségnyújtást, majd leporoltam magam.
-Ki vagy te? Tobi még nem látott itt.
-Ömm... hát Sachiko vagyok, és konkrétan most vettek fel.-hadartam gyorsan, attól félve, hogy gyorsan eltesz láb alól.
-Oké! Most Tobinak sietnie kell! Viszlát Sachi-chan!-integetett, majd fellépcsőzött a szobák felé, én pedig folytattam utamat lefelé a lépcsőn, amikor is ismét beleütköztem valakibe, és ismét a földön kötöttem ki.
-MI A FRANC?-szidtam nagy részben magamat, a szerencsétlenségem miatt.
-Bocsánat...-nyújtotta nekem a kezét a....ez volt az a cápa! Akit láttam még avarrejtekben. Kissé hátrébb kúsztam, mivel a hatalmas kard a hátán eléggé fenyegetőnek tűnt.
-Ahaam...gondolom Pain felvett téged. Akkor mi már ismerjük egymást félig-meddig. Este én és az egyik csapattársam őrzünk.-jött közelebb, még mindig kezét nyújtva, hogy felsegítsen. Egy apró mosolyt engedett el felém, és innét már tudtam hogy nem akar lecsapni a hatalmas karddal.
-Kö..köszönöm.-húzott fel.
-Kisame vagyok! És ő itt a kardom, Samehada!-mutatta be magát, és a hatalmas kardját. De várjunk csak...miért is mutatta be külön a kardot? És még fontosabb...miért van a kardnak neve? Eléggé jópofa alaknak tűnt.
-Sachiko a becses nevem, és bocsánat az előbbiért, nem figyeltem.
-Semmi baj!-mosolygott, majd eltűnt az egyik folyosón, mivel valaki hívta, feltételezhetően az a szöszi, mivel a hangja ismerősnek csengett.

A mindennapi élet, ami végre megadatott nekünk, egy szempillantás alatt odavész.