𝐂𝐀𝐍𝐃𝐘 𝐏𝐀𝐈𝐍𝐓 | 𝘐𝘵𝘢𝘤𝘩𝘪

Ötödik

Kisame! Lesül a fejemről a bőr!-vettem el a fiútól a hajszárítót, majd kikapcsoltam. Legszívesebben sikítozva ugráltam volna, annyira tetszett az új frizurám, de ezt sikerült egy mosollyal visszafojtanom.
-Köszi!-fordultam szembe a cápával.
-Szívesen!-nyitotta ki az ajtót, és kidugta rajta a fejét. Konan nem volt a szobában. Mindketten kimentünk a szobából, és a konyha felé vettük az irányt, ahonnan minden másodpercben egy harsány nevetés hangzott fel. Beléptem a konyhába, és minden szempár rám szegeződött. Még az a zöld is, amelyiket utáltam, attól a pillanattól kezdve, amelyiktől megláttam.
-Váó!-állt fel Hidan a konyhaasztaltól, majd odalépett hozzám, és párszor körbesétált.
-Ez....kék!-motyogott Tobi
-Hát nem is rózsaszín bazdmeg!-motyogott neki vissza Hidan, még mindig a hajamat vizsgálgatva.
-Meséld el, ezt a változást má!-kezdett el a konyhaasztal fele túrni.
-És ismerd meg Sakurát!-mutatott a rózsaszín hajú lányra Deidara.
Szóval Sakura. Remek! Legalább már tudom, hogy milyen névre kell íratnom a sírkövét, miután elástam. A konyhaajtóban megmakacsoltam magam, ezzel lehetetlenné téve Hidannak, hogy tovább ráncigáljon.
-Ismerje meg aki akarja. Minden esetre, én ki akarok maradni ebből a körből.-vontam fel a szemöldökömet majd végignéztem a társaságon. Deidara remek beszélgetőpartnere lett Sakurának. Konan tőle legtávolabb foglalt helyet. Sasori inkább Kankuzuval Tobival és Zetsuval dumált. Kisame még mindig mellettem állt. Hátat fordítottam a társaságnak, és lassan az emeletre vezető lépcsőhöz sétáltam.
-Most miért vagy ilyen?-hallottam meg Itachi hangját, mire mindenki abbahagyta a társalgást. A feszültséget vágni lehetett volna az épületben.
-Mert ilyen vagyok.-vontam meg a vállamat, és próbáltam megőrizni a nyugalmamat.
-Attól, hogy valaki sokkal jobb nálad, nem kell rögtön csitrinek nevezni. Ne magadból indulj ki!-állt fel az asztaltól. A szavai rettentően fájtak. Úgy éreztem, mintha valaki egy kunait forgatna a mellkasomban Végül elfordultam a lépcsőtől, és futólépésben indultam mag a bejárati ajtó felé, amit magam mögött jó nagy lendülettel vágtam be. Megnyugtatott ha a szabad ég alatt lehettem. Ez pedig a tengerrel kombinálva tökéletes, így ismét ezt a szökési opciót választottam.
Még így kis kiszűrődött az utcára Kisame és Itachi ordibálása. Tudtam, hogy körülöttem veszekednek. Nem tudott érdekelni. Mai este már másodszorra, a strand felé vettem az irányt. Alig jöttem el a házunktól, de már is hallottam az ajtó csapódását, és a veszekedés foszlányát.
-Ezt elbasztad, menj vissza a picsába!
-Csak az igazat mondtam! Menj csak után!-emelte magasba a kezeit valószínüleg Itachi, majd visszament a házba. Léptek zaját hallottam magam mögött. Megálltam, mert tudtam, hogy Kisame az.
-Rendben vagy?-rakta rá egyik kezét a vállamra.
-Nem tudom.-válaszoltam az aszfaltot pásztázva.
-Gyere! Menjünk vissza! Eléggé hideg van ma éjszaka.-fordított vissza, majd elindultunk befelé a házba. Még mindig a konyhában volt az egész társaság. Befordultam a konyhába, és odasétáltam a hűtőszekrény elé. Próbaltam kerülni a szúrós tekinteteket. Kivettem az első ételt, ami a kezembe akadt, majd felhúztam a lépcsőn Kisamet a szobájába. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól. És persze, hogyan tartsa be egy shinobi az ilyen helyzetekben a ,,nem érez semmilyen esetben semmit" szabályt?

-Hallottad a veszekedést? -fordított szembe magával Kisame, a szoba közepén állva.
-Hallottam. -válaszoltam elcsukló hangot. Hirtelen megszédültem, ezért leültem az ágyra, felszedtem a lábaimat és hátamat a falnak támasztottam.
-Tudom, hogy nem esett jól neked, amiket mondott.-foglalt helyet mellettem Kisame.
-Hát persze hogy nem. Olyan bunkó állat!
-Ne szidd, úgy is szereted! -sóhajtott.
-Nem...szeretem. Meg amúgy is, ezek után ötször meggondolom, hogy kit szeretek.-hunytam le egy pillanatra a szemeimet. Annyira...összetörtnek érzem magam. Most jól esne egy kávé, vagy egy doboz dangó, vagy egy hatalmas ölelés. Ezekkel az a probléma, hogy a kávé, és a dangó megtalálható a konyhában, viszont oda nem tenném be jelen pillanatban a lábamat. Ebből kifolyólag rádőltem a mellettem ülő Kisaméra, és szorosan átöleltem. Igen...ez a különbség a kávé, a dangó, és az ölelés közt. Míg az első kettő megvásárolható, az utolsó nem.
-Jólvan, na! Mostmár engedj! Jobb lenne, ha a szobádba mennél. Szerintem nem tenne jót neked, ha látnád, hogy Itachi feljön azzal a pinkivel. -engedett el. Végül ahelyett, hogy átmentem volna a saját szobámba, elkezdtünk kő-papír-ollózni, mert ugye az érett Akatsukisok...

Körülbelül egy órán át püfölhettük egymást párnákkal, utána pedig már tényleg úgy gondoltam, hogy mennem kéne, amit a fáradtságom is alátámasztott.