Sohavolt boldogság

Prológus |Noel|

A belvárosi hotel harmadik emeletén készült elszabadulni a pokol. Kartondobozokat hajítottak ki a szobák ajtaján, néhányat üresen, másokat azonban megpakolva személyes holmikkal. Ruhák, könyvek, evőeszközök repültek szanaszét a levegőben, hogy végül a falon koppanva a padlóra essenek. Csörömpölés, és erőteljes puffanások zaja töltötte be a szállodát, a recepciónál ülő Zsuzsát kevés választotta el az idegbajtól.

– Mélyen tisztelt Merczel család! – baktatott fel a márvány lépcsőn. Túl zaklatott volt a lift használatához. – Mégis mi történik itt már megint?

Senki nem hibáztathatta az idős hölgyet a feltételezései miatt. Az öt Merczel gyerek ugyanis, bár alig két hete vette ki a harmadik emelet három szobáját, már az egész épület rendjét a feje tetejére állították. A frissen nagykorúvá vált Stefán szüleik örökségével a zsebében tudta gyámsága alá venni kisebb testvéreit, és eltartani őket. Ahhoz azonban semekkora összegnyi pénz nem lett volna elég, hogy féken is tartsa őket. A gimnáziumot kezdő Zente nem találta a nyakkendőjét. A hetedikes Flóra vadiúj kémia és fizika könyvei cafatokban hevertek szobájuk szőnyegén. Az ikertestvére, Noel dühtől vöröslő arccal túrta fel a költözéskor bedobozolt holmijait, a keze remegett az idegtől. A náluk egy évvel fiatalabb Misa a szétdobált villákkal karcolt mintákat a folyosó barackszínűre festett falaira. Stefán a fürdőszobájából kilépve majdnem elejtette a maga köré tekert törölközőjét, és Zsuzsával együtt kiáltott fel:

– Srácok! – A szó végigsepert a szobákon, a katasztrofális hangzavaron, ami egy pillanat alatt abbamaradt. Flóra arcán némán peregtek le a könnycseppek, Zente fújtatva a hajába túrt, Misa csálé vigyorral befejezte művét, Noel pedig... Leeresztette a kezében tartott dobozt, arcát izzadó tenyerébe temette, és vadul kapkodta a levegőt.

– Édes istenem, mi történt itt? – hüledezett Stefán. – Csak lezuhanyoztam, hát eldobom az agyam! Mintha hisztis óvodásokkal lenne dolgom!

– Ez nektek a nyugodt iskolakezdés? – sóhajtott fel keservesen Zsuzsa, majd inkább hátat fordított a társaságnak. – Tíz percetek van összekapni ezt a katasztrófát, és ajánlom, hogy ma többet ne halljak felőletek! – A recepciós ezúttal a liftet választotta, ami másodpercek múlva el is tűnt a szemük elől.

– Nem veszek nyakkendőt – jelentette ki immár lenyugodva Zente, és kivette Misa kezéből a villát. – Sokba fog ez fájni nekünk, öcskös...

– Majd kölcsönkérem Roli könyveit – kapta össze magát Flóra is, cuccai maradékát pedig a kukába hordta.

– Ezt elrakom a konyhába – fogta marékra a szétszóródott evőeszközöket Misa, és már el is szaladt velük.

– Köszönöm – mosolyodott el keserűen Stefán, és gyorsan magára kapta a nadrágját. – Tudjátok, hol a határ – suttogta. De ezzel még nem oldódott meg minden. Noel ugyanis nem osztozott testvérei nyugalmában, egyre csak zihált, és patakokban folyt róla az izzadság.

– Mi a baj, Noel? – lépett mellé Stefán, és óvatosan átkarolta. – Félsz az iskolától? – Ez költői kérdés volt, hiszen Noel utálta az iskolát. Szekálták az osztálytársai, még néhány tanár is, de még soha nem akadt ki miatta.

– Szeretnél itthon maradni? Ha most azonnal felhívom Dorkát, talán még tud ma figyelni rád. Tudok írni neked egy igazolást. – De Noel nem csapott volna hisztit azért, mert nincs kedve iskolába menni. Nem rá vallott volna.

– N-ne – hüppögte. – Csak... csak gyere el délután az előadásomra... légyszi. – A reszkető Noel olyan szívszorító látványt nyújtott, hogy a bátyja nem bírt volna neki ellent mondani.

– Csak ezt szeretnéd, öcsi? Akkor ott leszek. Majd ellógok a melóból, nem akadály.

Persze Noelnek nem ezzel volt problémája. Nem zavarta, ha zongorázás közben egyedül volt, hiszen csak a zene számított. Nem tudta volna megfogalmazni, miért akadt ki aznap reggel. Ott volt neki a világ legjobb zenetanára, Gellért bácsi, egy gyönyörű zongora, egy kifogástalan hotelszoba, négy tökéletes testvér... Nem is kívánhatott volna jobbat. A szülei addig sem foglalkoztak vele, amíg még éltek. Csak fizették a zeneóráit, amit most már Stefán intéz. Minden rendben volt úgy, ahogy volt. Minden, kivéve az elmúlt két év. Azok a hónapok, amikről később senkinek nem beszélt. Nem lett volna rá képes, az első tökéletes reggelén pedig aztán végképp nem. A bátyja ott volt mellette, és kellemes ölelésébe bújva meg tudta magát győzni róla, hogy már nincs semmi probléma. Az élete megoldódott, ha pedig nem is teljesen, ezt a kis dolgot egyedül is meg fogja tudni oldani. Biztos volt benne.