Az új remény (TUA fanfiction)

Első nap, első reggel

M:- Szerencséd, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy most leálljak veled veszekedni. Inkább aludjunk. - Ezután mind a ketten befeküdtünk az ágyba. Nem tartott olyan sokáig elaludnom, de biztosra veszem, hogy Ötös még fent volt akkor. Én személy szerint annyira fáradt és zavarodott voltam, hogy még az álom is elkerült. Hajnalban Ötös mocorgására és rugdoskodására ébredtem, miközben folyton csak azt hajtogatta, hogy ,,Kérlek, ne öljétek meg!". Pár perc múlva mindezek alábbhagytak, így már nyugodtan aludhattam is vissza. Bár azért kíváncsi lennék arra, hogy mi zaklatta így fel.

Ötös szemszöge:

Végre nyugalom. Vagy mégsem?... Úristen, nem hiszem el, hogy egy lány fekszik az ágyamban... Persze, tudom, ez nem olyan, de mégis. Hallom, ahogyan veszi a levegőt, egyenletesen megemelkedik a mellkasa. Elaludt. Olyan szép, ahogyan a szőke haja lágyan a vállára hullik. Teljesen tökéletes. Nem igazán találkoztam rajta kívül még olyan lánnyal, aki nem csak, hogy gyönyörű volt, hanem intelligens is. - valószínűleg, kezdtem egy kicsit érzelgős lenni, ugyanis hirtelen megszólalt bennem a belső hang. -Ötös, szedd már össze magad! Hiszen nem is kedveled őt, már abban a pillanatban is beszóltál neki, amikor először találkoztatok, még csak esélyt sem adtál arra, hogy megismerjétek egymást. Ezek után meg bunkón faképnél hagytad, majd a képeit is letépted a falról, pedig láttad, hogy nagyon nehezen tudta csak megállni, hogy érzelmei nehogy felülkerekedjenek rajta. Ezek után tényleg nem csoda, hogy nem nagyon fér meg veled egy közegben. Gondold csak végig! Egy szobában kell aludnotok ki tudja mennyi ideig, minden rossz tettedet jóvá teheted, csak neked is változnod kéne egy kicsit.  - ekkor megszólalt bennem az az énem, melyet mindenki felé mutattam. Bár utáltam ezt a személyiségem, másoknak csak nem mutathattam meg, hogy mik a gyengeségeim, meg, hogy ténylegesen képes vagyok emberi érzelmeket produkálni.   - Nem. Biztos, hogy nem fogok egy lány miatt változtatni a személyiségemen. Örüljön, hogy még nem lett semmi baja, az, hogy pár dolgot megjegyeztem neki, még csak a kezdet volt. De most már tényleg aludnom kéne, nem pedig nyolcassal foglalkoznom....Éreztem, hogy egyre fáradtabb leszek, a szemem kezdett leragadni, s csak arra eszméltem, hogy a ház  előcsarnokában vagyok. Gondoltam, hogy ez bizonyára csak egy álom, de mégsem tudtam épp ésszel gondolkodni. Az előcsarnok szokásos egyhangúsága most nem volt tapasztalható. Mindenhol léggömbök, születésnapi dekorációk díszelegtek, a terem közepén elhelyezett asztalokon nyolc darab, hatalmas ünnepi torta kapott helyet. Mindegyik más-más alakú, színű, és illat alapján megítélve különböző ízű lehetett. Mindegyik gyertya tetején 15 szál gyertya díszelgett. Érdekes módon most a lemezlejátszó sem a tipikus zenéket játszotta, hanem a mindannyiunk által kedvelt és ismert dallamok csendültek fel. Számtalan asztal kapott még helyet a szobában, mind telve voltak a legfinomabb ételekkel, süteményekkel. Teljesen megváltozott minden. A mindennapos szürkeséget átváltotta az öröm, a boldogság.  Hirtelen a zene elhallgatott, s láttam önmagamat, ahogy testvéreimmel egyetemben lesétáltam a lépcsőn. Senki sem a megszokott egyenruhát viselte, mindenki ki volt öltözve. Mi, fiúk öltönyt viseltünk, viszont különféle színű, és mintájú nyakkendővel. A legjobban Klaus tűnt ki, kinek egy halvány rózsaszínnek nem igazán mondható boa díszelgett a nyakában. Vanya és Allison is mondhatni egészen gyönyörűek voltak az estélyi ruhájukban, és látszott a több óráig tartó készülődés eredménye. A smink, a haj, minden úgy volt, ahogy annak lennie kell. Viszont valami, pontosabban valaki hiányzott. Egy szőke hajkorona futott lefelé a lépcsőn olyan sebességgel, hogy szinte az emberi szem azt érzékelni sem tudja. A gyönyörű közel sem megfelelő szó rá, egyszerűen olyan szép, hogy azt meg sem lehet fogalmazni.   Kék ruhája még különlegesebbé tette a látványát, haja laza kontyba volt tűzve, melyet még hasonlóan kék virágok  díszítettek.