𝐢 𝐧𝐞𝐞𝐝 𝐲𝐨𝐮 ᵃᵏᵃᵃˢʰⁱ ᵏᵉⁱʲⁱ (✓)

Episode Twelve

Haza érve nem az fogadott mint amire vártam. A szüleim kétségbeesetten néztek rám mint akik tudják a reakciómat. Csak annyit hallottam meg, hogy Kuroo és Akaashi kórházban van. A többi nem hallottam a füoembe dobogó vértől, egyszerűen összeestem erőtlenül és sírtam. Összekaptam magam és apuval elindultunk a kórházba ahol már Bokuto és Hanabi várt. Bokuto átölelt és bármennyire nem akart sírni, éreztem a bőrömön könnyeit. Elmondtam, hogy miután elmentem ő is ment Hanabival találkozni a két fiú pedig elindult haza, de egy autó majdnem elütötte Kuroot, de helyette Akaashit ütötte el, de Kuroo feje is megsérült. Hangtalanul zokogtam és semmit sem éreztem. Félelem volt bennem és fájdalom, a régről ismerős érzések.
Mikor az orvos kijött a műtőből Bokutoval oda sietünk hozzá, de semmi jóval nem tudott szolgálni. Jelenleg Akaashi kómában van, Kuroo pedig élet veszélyben. Felfogni alig tudtam amit mondott az orvos, csak fájdalmat éreztem a mellkasomban és a nem akarom elveszíteni őket érzés kerített hatalmába. Bokuto erősen átölelt és szavak nélkül támogattuk egymást. Idő közben a két fiú szülei is megérkeztek akik szintén teljesen ki voltak készülve.

Az egész estét a kórházban töltöttük, mindössze pár órát aludtunk Bokutoval és Hanabival. Reggel sem akartunk haza menni, de az idősebbek ránk kényszerítették, hogy menjünk kicsit pihenni. Otthon lezuhanyoztam, átöltöztem és a gyógyszereim miatt ettem pár falatot. Bokutoval az oldalamon siettünk vissza a fiúkhoz, hisz tudtuk, hogy bármikor felébredhetnék és nekünk ott kell velük lennünk.
Szerencsére az este folyamán Kuroo állapota stabilizálódott így egy személynek be lehetet menni. Mivel míg mi otthon voltunk a szülei már voltak bent nála így elsőnek Bokuto ment be hozzá utána pedig én.
-Kuroo, drága barátom. - kezdtem el sírni.
-Te mit képzelsz? Mit pihensz itt? Idegesítenéd kéne engem, flörtölni a lányokkal, röblabdáznod kéne. Te nem pihenhetsz egy kicsit sem, szóval kérlek ébredj fel. Hiányzik a hiéna nevetésed, ahogy egyfolytában csesztetsz, Kuroooo kérlek ébredj fel. Azt mondtad sosem fogsz elhagyni, akkor sem ha a világ másik felén vagy. Remélem emlékszel mi a büntetésed ha nem tartod be, szóval ajánlom, hogy betartsd. - engedtem el a kezét. Kimentem a váró terembe és Bokuto vállára hajtottam a fejemet. Kicsit megkönnyebültem, hogy voltam bent Kuroonál. Akaashi viszont kómában van, az állapota rendben van, de nem tudják megállapítani, hogy mikor kel fel ami nagyon frusztrál. Épphogy csak vissza kaptam, nem akarom már is elveszíteni.
-Akaashi Keiji hozzá tartozói? - kérdezte az orvos.
-A barátai vagyunk - álltam fel.
-Egy valaki bemehet hozzá - mondta. Bokuto biccentett a fejével, hogy menjek én. Gyomorgörccsel indultam be a kórterembe. Amint megláttam Akaashit ott feküdni a könnyeim csak úgy folytak. Leültem mellé a székre és megfogtam a kezét.
-Tudod, már kezdek hozzá szokni, hogy elhagysz. De én ezt nem akarom, nem élném túl ha tényleg örökre itt hagynál. Megígérted. Megígérted, hogy mostantól soha nem mész el egy szó nélkül. Kelj fel kérlek Akaashi, nélküled nem kapok levegőt, nélküled olyan mintha nem lennék egész. Szükségem van rád! Szükségem van rád, hogy éljek. Ez önzőség, de ilyen a szerelem és én nagyon szeretlek - zokogtam egyre jobban. Csak pár percet lehettem vele így gyorsan ki is jöttem. Bokuto ment be hozzá megnézni én pedig addig Hanabit vigasztaltam aki idő közben megérkezet.

Fogalmam sincs mikor és hogy, de elaludtam Bokuto vállán, csak arra ébredtem, hogy Hanabi sír ami miatt kipattant a szemem és egyből a legrosszabbra gondoltam. Szerencsére semmi sem történt csak szegény lányt nagyon megviseli a helyzet. Teljesen megértem, hisz a bátyja éppen az intezíven fekszik és próbál túl élni. Mégha a gyerek korukat nem is töltötték együtt, nagyon közel állnak egymáshoz.
A szülők is ott voltak, de mindannyian elváltak így elég feszült volt a légkör, nem mintha amúgy eddig sem lett volna feszült az egész helyiség.
Bokutoval mentünk le a büfébe egy kis kávéért, mert tegnap óta épphogy aludtunk. Inkább leültünk ott, mert a váróterembe vágni lehetne tényleg a feszültséget.
-Bokuto, mondtam már mennyire utálom a kórházakat? - tettem fel a költői kérdést.
-Már párszor, teljesen megértem az okát - mosolygott egy halványat.
-Ha nem fognak felkelni hamarosan én felpofozom őket és na majd akkor felébrednek. - kezdtem átmenni agresszívba.
-Lehet elsőnek is ezt kelkett volna tenned. Míg ők pihennek mi itt szenvedünk, olyan kedvesek - viccelődött tovább. Mindketten nevettünk egy kicsit, picit sikerült is megnyugodnunk. Bokuto szinte sosem tud komoly maradni, viszont tegnap óta ez az első alkalom, hogy nevetni láttom. Nem tudom mit kezdenék ha most ő nem lenne itt velem.