𝐢 𝐧𝐞𝐞𝐝 𝐲𝐨𝐮 ᵃᵏᵃᵃˢʰⁱ ᵏᵉⁱʲⁱ (✓)

Episode Six

Haza érve a srácok már vártak a szüleimmel együtt. Mikor megláttak mindannyian odakapták a tekintetüket és a szüleim kimentek a nappaliból. A fiúk tekintette ugyan olyan gondterhelt volt mint tegnap és hihetetlenül nagy feszültség volt jelen a nappaliban.
-Kurisu-chan leülnél? - kérdezte Bokuto kedvesen.
-Elegem van ebből a titkolozásból. Mi van? - kérdeztem kikelve magamból.
-Csak ma van a szülinapja és tudjuk, hogy ez milyen nehéz neked - hazudott Bokuto.
-Csak féltünk. Nagyon - mondta Kuroo.
-Miért csináltok úgy mintha csak nekem fájna? - kérdeztem.
-Nem csak engem hagyott is. Titeket is itt hagyott, attól, hogy nekem a saját életemnél is fontosabb volt a ti barátotok is. De ő megfutamodott. Félt a próblémáktól. Itt hagyott minket. Jaj, tényleg nektek azért nem fáj, mert tudjátok mi van vele. Ma van a szülinapja amit 14 éves koráig mindig együtt ünnepeltünk. Ez a 4. szülinapja mikor nem vagyok vele. Egyetlen egy üzenetemre sem válaszolt én mégis felköszöntöttem ma hajnalban arra várva hátha válaszol. De semmi - kezdtem el sírni. A fiúk nagyra nyílt szemekkel néztek és hihetetlenül aggódó tekintetük volt.
-Sajnálom, Kuris - szólalt meg egy hang a hátam mögül. Ezt a hangot nem igazán ismertem fel, de csak egy valaki hív így. Egyetlen egy személy akinek valaha is megengedtem ezt a becenevet. Félelemmel fordultam meg, gondoltam megint átverem magam, de nem. Ott állt mögöttem, sajnálkozó tekintettel, fekete haja ugyan úgy össze-vissza állt, sötét kék szemeivel engem nézett, másabb lett, mégis ugyan az a fiú akibe bele szerettem, akivel kis koromban játszottam, ő volt az Akaashi Keiji. Lefagyva álltam és legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de helyette csak elsírtam magam.
-Akaashi..? - mindössze ennyi jött ki a torkomon, pedig annyi mindent szerettem volna mondani, kérdezni tőle. Összeszedtem az erőmet és elindultam a szobámba. Kicsit megálltam mellette, de indultam is fel. A szobámba érve kiszakadt belőlem minden és mint egy kis lány aki nem kapta meg a nyalókáját sírtam. A hangomat próbáltam visszafojtani, de nehezen ment. Egyszerre van bennem fájdalom, boldogság és harag. Hallottam ahogy a lépcsőn jönnek fel és azt is tudtam, hogy az a valaki Akaashi lesz.
-Annyira sajnálom Kuris. Annyiszor próbáltalak elérni, de gyáva voltam. Féltem a szemedbe nézni miután csak úgy itt hagytalak - mondta. Nem szóltam vissza, mert azt lehet megbántam volna.
-Ha nem akarsz látni megértelek, de kérlek egyszer hallgas meg engem is - kérlelt.
-Te vagy az én drága Kurisom, akiért az életemet is odaadnám. - mondta utoljára. Minek kell neki ilyeneket mondani, ismét belé szerettem. Hogy fogok így mégis elé állni? Meg akarom ölelni, érezni az illatát, a lélegzet vételét. Vele akarok lenni.
Kuroo és Bokuto bekopoktatott, egyből kinyitottam nekik az ajtó és szorosan magamhoz öleltem a fiúkat. Egy szót sem szóltunk csak a zokogásomat lehetett hallani. Ők megöleltek és támogattak. Nem haragudtam rájuk, hisz egyértelmű, hogy ezt nem akartál elmondani és jól tudták a reakciómat. Nem tudom mire számítottam, hogy milyen lesz ha ismét találkozzunk, de úgy érzem mintha összetörtem volna. Megint. Nem akarom látni, de magam mellett akarom tudni. Fogalmam sincs mit is akarok pontosan. Egyszerűen fájt újra látni, hogy már nem az a 14 éves fiú, hogy ő már egy felnőtt férfi aki nagy valószínűsségel nem gondolja komolyan, hogy én vagyok a drága Kurisa. Ez egy ígéret volt kettőnk között még 7 évesen. Nekem ő a drága Akaashim, én pedig az ő drága Kurisa akiért bármit, bármikor megtenne. Ez felőlem igaz, de felőle nem vagyok biztos.

Azt hiszem sírva aludtam el. Boldog voltam amiért a fiúk egy percre sem hagytak magamra Kuroo az ágyamnak dőlve aludt, Bokuto pedig mellettem aludt, mert a mellkasán aludtam el ezek szerint. Ismét sírni akartam, de vissza fogtam magam és a fürdőbe mentem valamit kezdeni magammal. Reggelre Hanabi is megérkezett, aki végre megértette teljesen az érzéseimet. A fiúk is megéretenek, de mégis Hanabi más ő jobban áttudja érezni a dolgokat.
Anyu látta az állapotomat így természetesen nem engedett suliba. A többieknek viszont menniük kellett, de anyu itthon maradt velem amiért hálás vagyok, mert egyedül nen tudom, hogy bírtam volna ki. Nem áll szándékomban Akaashival beszélni jelenleg. Bármennyire is szeretnék válaszokat nem állok készen és ha ismét megláttom egyből megbocsátanék neki anélkül, hogy bármit mondani.
Délután a barátaim átjöttek és elterelték a gondolataimat. Olyan fantasztikus emberek vesznek körbe. Minek nekem Akaashi? Nincs szükségem rá, ő csak a fiú aki életben tart, akiért küzdök a depresszióval nap mint nap, aki nélkül nem kapok levegőt, a legjobb barátom, az életem szerelme... Igaz is témyleg nincs szükségem rám...