𝐢 𝐧𝐞𝐞𝐝 𝐲𝐨𝐮 ᵃᵏᵃᵃˢʰⁱ ᵏᵉⁱʲⁱ (✓)

Episode One

-Akaashi várj meg! Akaashiii! Akaashi Keiji áll már meg! - kiabáltam a fiú után aki csak ment meg sem hallva a hangomat.
Felriadtam az álmomból ami évek óta egyfolytában elő jön. Izzadtan és rémülten botorkáltam le a lépcsőn ahol a szüleim aggódó tekintette nézett végig rajtam. Csak egyet legyintettem utalva, hogy semmi baj. A reggeli előtt gyorsan bevettem a gyógyszereimet és leültem a szüleimhez enni. A tipikus szombati reggel volt ahol a szüleim megkérdezik az állapotomat, a suliról kérdeznek és kifaggatnak mindenről is.
Éppen mosogattam a tányérokat mikor az ajtó kicsapodott és a már jól ismert hangok csaptak meg a nappaliból.
-Kurisu-channn~ - kiabált Bokuto.
-Nem vagyok süket nem kell ordibálni reggel 9-kor - töröltem meg a kezemet.
-Nem válaszoltál az üzenetemre így aggódtam - ölelgetett meg.
-Mi olyan fontos? - másztam ki a szorításából.
-Megígérted, hogy elkísérsz megnézni azt a filmet! - mondta.
-Elfelejtettem. - jelentettem ki.
-Kurisu-channnn - durcizott be.
-Bokuto, ez nem azt jelenti, hogy nem megyek el veled csakhogy Hanabinak is elígérkeztem - húztam el a számat.
-Jöjjön ő is és Kuroo is! - dobta fel az ötletet.
-Ha rá tudod beszélni a Tetsuro testvéreket egy horror filmre akkor gyerünk - folytattam tovább a mosogatást.

Bokutoval, Kurooval és Akaashival gyerek korunk óta barátok vagyunk. Egy környéken nőttünk fel, bár Akaashival már születésünk előtt is ismertük egymást. Egész nap kint voltunk a srácokkal, soha nem akartunk haza menni. Emiatt fiús lánynak számítottam, folyton csesztettek amiatt, hogy velük vagyok de ők egyből megvigasztaltak. 5 éves koromban zongorázni kezdtem Akaashival együtt, Bokuto és Kuroo inkább röbladbáztak, de ettől függetlenül ugyan úgy együtt töltöttük a délutánokat. Mindig ugyan abba a suliba jártunk, így tényleg egész életünkben elválaszthatatlanok voltunk. Pontosabban 14 éves korunkig. Akaashi szüleinek viszonya elromlott, a jegyei sem voltak a legjobbak, depressziós lett és... És soha többet nem láttam utána. Egyikünk sem tudott semmit, a pontos okát. Igazából szerintem csak én nem tudok semmit sem. Rengeteg ideig kerestem, vártam róla a hírt, de fel akartam adni a várakozást. A hiánya, a tudat, hogy nem tudok róla semmit megörjített. Elsőnek csak depresszióba estem, aztán dili dokihoz kezdtem járni, gyógyszerekkel tömtek. Mindenki bolondnak tekint, de nem hibáztatom őket. A dili házban találkoztam Hanabival, Kuroo húgával. A szüleik elváltak, Kuroo az apjával élt, Hanabi pedig az anyukájával ezért nem ismertem előbb a lányt. Hanabit megviselte, hogy a szülei külön vannak, a bátyja hiánya, végül pedig, hogy szegényt majdnem megerőszakolták szóval öngyilkos akart lenni így ő is dili házban kötött ki.

Bokuto átrohant Kuroohoz én pedig addig elkészültem. Tudom jól, hogy Bokuto mennyire meggyőző és Hanabi sem tud nemet mondani neki, Kuroo pedig a lánynak nem tud nemet mondani.
A tükörbe nézve ismét ugyan azt a megtört, fájdalmas tekintetű lányt láttam aki nem képes elfogadni, hogy az első szerelme egy szó nélkül elhagyta. Nem mintha ő tudta volna mit érzek iránta, de akkor is.
Elpakoltam a táskámban és indultam is le a nappaliba a szüleimhez. Hihetetlenül megértők velem szemben, nem kérdeztek sosem semmi konkrétat, de támogattak, próbáltak segíteni. Tisztába voltak vele, hogy rajtam semmi sem fog segíteni, de ami miatt jobban éreztem magam azok a barátaim. Kuroo és Bokuto egyetlen egy percre sem engedték el a kezemet, talán miattuk voltam képes talpra állni és nem el hagyni magam teljesen.

-Kurisu-chan mehetünk? - jött be Bokuto.
-Anyu, apu majd jövök - adtam puszit nekik és Bokuto mellé lépve elindultunk négyen a mozi felé.
Kuroo és Bokuto egyfolytában hülyéskedtek Hanabival pedig nevettünk végig. A moziba érve megvettük a jegyeket és a büfébe beállva a fiúk mindenféle egézségtelen mozis kaját vettek.
-Legalább ne nézd olyan feltűnően - szóltam rá az egyetlen barátnőmre.
-Tessék? - nézett rám rémülten.
-Borzasztó vagy - nevettem.
-Nem tehetek róla, oké? - szégyelte el magát.
-Én megértelek Hanabi ne aggódj - mosolyogtam rá.
A mozi teremben elfoglaltuk a helyünket, még el sem kezdődött a film, de a fiúk máris felhívták magukra a figyelmet. Egyébként is nehéz nem észre venni Tetsuro Kuroot és Kotarou Bokutot.
A film közben mind a hárman teljesen készek voltak a félelemtől, viszont szerintem nem volt annyira ijesztő. 12-13 évesen Akaashival rengeteg horrort néztünk és egy idő után már egyáltalán nem féltem tőlük. És már megint rá gondolok, kezdem feladni, hogy valaha nem fogok rá gondolni. Bármennyire nem akarom, hogy a fejemben legyen mindig visszajönnek a vele töltött pillanatok. A film végére már csak azt vettem észre ahogy a könnyeim folynak és a fájdalom kezd eluralkodni rajtam. Mielőtt felkapcsolták volna a világítást letöröltem a könnyeimet és próbáltam visszazökenni az emlékeimből.