𝐢 𝐧𝐞𝐞𝐝 𝐲𝐨𝐮 ᵃᵏᵃᵃˢʰⁱ ᵏᵉⁱʲⁱ (✓)

Episode Fourteen

Későre járt már az idő mikor Bokutoval elindultunk haza. Még mielőtt az otthonunkba vettük volna az útat Kuroohoz mentünk elmesélni a dolgokat. Éjfélre értem haza, de egyáltalán nem érdekelt, hogy reggel suli lesz, kialvatlan leszek, hisz a szerelmem felébredt és ennél jelenleg fontosabb dolog nincs számomra.
A boldogságtól mindössze csak pár órát aludtam, ami meg is látszott, de pont nem érdekelt.
Bokutoval és Hanabival mentem suliba, ami néha elég kellemetlen szokott lenni. Randizgatni kezdtek így sokszor kényelmetlenül érzem magam velük mikor hármasban vagyunk, viszont örülök a legjobb barátnőmnek és a kis bagolykának.
Az utolsó óra után rohantam ki és haza vettem az irányt. Nagy meglepetést várt az otthonomban ahol a szeretett rokonaim voltak. Elmondhatatlanul szerettem őket ami kölcsönös is.
-Sziasztok - köszöntem egy erőltett mosollyal.
-Kurisu te jól vagy? Szeded a gyógyszereidet? Jársz az orvoshoz? Ugye nem szökött ki a kórházból? - kérdezte enyhe gúnnyal a nénikém.
-Jajj, nénikém ennyire nem kell aggódni miattam. - mosolyogtam rá gúnyosan.
Felmentem a szobámba ahol az unokahúgom volt akivel baba korunk óta utáljuk egymást. Mikor fél évesek voltunk mindig leütött, miután egy évesek voltunk és akkor tanultunk járni ő mindig ellökött, utána beszélni is tudott és mindig bántott szavakkal, elvette a babáimat, meghúzta a hajamat. Egy idő után a lábamra álltam és visszaadtam neki. A találkozásaink mindig meghatóak és jól telik ez az idő.
-Azt hittem a dili házban vagy - fordult felém.
-Szerencsédre már kijöttem. Tudom, hogy aggódtál így felépültem amint tudtam - tettem le a táskámat.
-Nem kellett volna ennyire siettned. A gyógyulást nem lehet, maradj csak ott ameddig kell, akár örökre - mosolygott rám.
-De akkor magányos lennél így ezt nem tehetem - mondtam szomorúan. Elkezdte nézni a képeimet amiket festettem és pár emléket a fiúkkal.
-Ők még nem untak meg? - kérdezte flegmán.
-Nem! Pedig tudom, hogy te csak erre vársz és végre csak veled tudjak lenni - mondtam neki. Nem bírom el viselni ezt a csajt, biztos, hogy rokonok vagyunk.
-Kurisu - szólított meg egy ismerős hang.
-Kuroo! Te mit keresel itt? Miért álltál fel? Menjél vissza fele - akadtam ki.
-De tudok menni. Csak kérdezni akartam, hogy bemegyünk együtt Akaashihoz? - nézett rám.
-Persze, de Kuroo! Írhatál volna vagy bármi. Gyere ülj le - fogtam meg a kezét.
-Rég találkoztunk Kuroo-kun - köszöntötte a drága unokatesóm. Azt hiszem a fiú nem ismerte fel a lányt, de amint megforgattam a szememet és látta a kidagadó ért a nyakamon rájött.
-Szia Akane-san - biccentett neki.
-Veled mi történt? - ült le a fiú mellé engem fellökve. Azt hittem ott menten leütöm, de vissza fojtottam. Persze, hogy az egyik legjobb fiú barátom jön be neki. Féltékeny rám amiért minden napot együtt töltünk.
-HEY! HEY! HEY! - érkezet meg a másik legjobb barátom az oldalán Hanabival.
-Akane-chan? - csodálkozott a fiú. Az unokahúgom nagy meglepetséggel ölelte át Bokutot nem foglalkozva azzal, hogy Hanabi kezét fogta éppen. Ki nem állhatom ezt a lányt.
-Akaashiról tudtok valamit? - kérdezte azzal a szándékkal, hogy megbánt.
-Kórházban van - válaszolta Bokuto.
-Mi? Miért? Kurisi mit tettél a fiúval? - fordult hozzám megjátszott aggódással.
-Bár min csodálkozom, melletted persze, hogy nem bírta ki - mosolygott rám. Elindultam felé azzal a szándékkal, hogy megfojtom, de Kuroo megfogta a kezemet, hogy ne tegyem. Bementem a fürdőbe és átvettem a ruhámat. Minél előbb el akartam szabadulni, mert másképp Akane a holnapot nem élné túl. Kifele menet a fürdő szobából hallottam ahogy éppen milyen szépeket mond rólam.
-Lehet én bolond vagyok, de legalább én nem feküdtem össze mindenféle fiúval - mondtam neki.
-Én csak élem az életem, nem egy fiúnál leragadva aki még csak nem is szeret viszont. - nézett velem farkas szemet.
-Lehet nem szeret, de hűséges vagyok hozzá ígyis, míg te ahhoz sem vagy aki szeret - mondtam neki egyre dühösebben.
-Engem legalább szeretnek - nevetett az arcomba.
-Persze, szeretnek. De ugyan téged vagy a testedet? - kérdeztem.
-És csak úgy mellékesen. Akaashi szeret. Ne vedd többet őt a szádra - mentem el mellette. Ő csak kinevetett, de tudom, hogy ideges.
Kuroo anyukája vitt be minket a kórházba, de én végig panaszkodtam az útat, hogy mennyire utálom Akanet és legszívesebben egy kanál vízben megfojtanám. Láttam ahogy a két legjobb fiú barátom alig bírja visszatartani a nevetést, pedig egyáltalán nem vicces a kiakadásom. Akaashi szobája felé menet is teljesen kész voltam, de amint megláttam Akaashit kicsit jobban éreztem magam.
-Hogy vagy? - öleltem meg.
-El szeretnék menni innen - sóhajtotta.
-Nem olyan rossz hely, csak a kaja borzalmas de az nagyon - mondtam mosolyogva. A fiúk is köszöntek neki, beszélgetni kezdtünk, de még mindig dühös voltam így csak félig figyeltem.
-Kuris neked mi bajod? - nézett rám Akaashi. Előtte egyáltalán nem akartam mondani semmit sem, hisz beteg meg minden, de kérdésre reagálni se tudtam a fiúk már nevetve mondták a történteket.
-Nem kéne vele foglalkoznod - mondta komoly, de láttam ahogy a szeménél összefutnak a nevető ráncok.
-Ez nektek miért olyan vicces? Az egész gyerekkoromat elrontotta, sőt az általános iskolás éveimet. - néztem rájuk összeráncolt szemöldökkel.
-Kurisu-chan szimplán aranyos vagy mikor ideges vagy - nevetett továbbra is Bokuto.
-Gonoszok vagytok. Én itt szenvedek ti meg ki nevettek. Olyan jó barátok vagytok - durciztam be. Hirtelen Akaashi kezét éreztem a sajátomon, melegség áradt szét a testemben és mindenről megfeletkeztem.
-Ne légy dühös - mosolygott rám azzal az édes mosollyával miközben továbbra is a kezemet fogta. Csak nagy szemekkel néztem rá amiből az orvos zökkentett ki. Csúnyán rá néztem amiért most kellett bejönnie. Mivel Akaashinak vizsgálatra kellett mennie így mi is haza indultunk, pontosabban én Kurooékhoz, mert haza én nem megyek míg az a lány is ott van. Ezt anyuéknak is mondtam akik nagyot sóhajtva rám hagyták a dolgot.

Ma engedik ki Akaashit a kórházból. Be akartam menni hozzá, de azt mondta elég ha akkor megyek át ha már otthon lesz. Az ablakból néztem, hogy mikor fordulnak be az utcába. Éppen anyuval beszéltem mikor azt vettem észre, hogy az utca végén parkol le valaki. Felpattantam és úgy rohantam mint még soha. Kifulladva értem oda hozzá és megöleltem mint akit ezer éve nem láttam pedig tegnap is voltam nála. A több hónapos kóma miatt még egy ideig nem fog tudni egyedül közlekedni, így természetesen örömmel segítettem őt be a házba. Az anyukája a konyhában ügyködött így kettesben voltunk Akaashi szobájában. Miután leesett a tény, hogy kettesben vagyunk a szobájában pánikolni kezdtem és azt hiszem a fejem is kezdet pirosodni. Próbáltam természetesen viselkedni, de nagyon nem ment.
-Kuris nagyon vörös vagy, gyere ide, meg akarlak nézni - aggódott.
-J-jól vagyok, ne aggódj - mondtam a távolságot tartva.
-Gyere már ide - erősködőtt. Zavartan de leültem mellé ő pedig a homlokomra tette a kezét. Elég közel voltunk egymáshoz, de ő nem törődött ezzel a dologgal én viszont egyre inkább hasonlítottam egy paradicsomra. Miután megbizonyosodott, hogy nincs lázam a szemembe nézett és észre vette, hogy csak pár centi választ el minket. Láttam ahogy zavarba jön és el akar hajolni, de erőt vett magán és inkább megszakította a köztünk lévő távolságot. Megcsókolt.