𝐢 𝐧𝐞𝐞𝐝 𝐲𝐨𝐮 ᵃᵏᵃᵃˢʰⁱ ᵏᵉⁱʲⁱ (✓)

Episode Eight

A pánikolásom nem tartott sokáig, hisz ha leesett volna neki tuti felhozta volna, de nem tette. Boldogan hallgattam az elmúlt évek történéseit, bár keserű száj ízzel, hisz ezekben egyáltalán nem voltam jelen.
Érdeklődött irántam és én egyáltalán nem akartam elmondani neki az életemet nélküle, mert nem volt életem nélkül.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de csak azt vettek észre, hogy Bokuto és Kuroo ott van velünk. Olyan érzésem volt mint régen. Egyikünk mesélt a többiek pedig hallgatták. Viszont mégis másabb volt, hisz rengeteg ideig csak hárman voltunk. Bokuto és Kuroo továbbra is ugyan olyan gyerekesek, de talán ez az amit annyira szeretek bennük. Mégis Akaashi jelen léte változtatott meg mindent.
-Kurisu-channn~ - szólt Bokuto.
-Mit akarsz? - kérdeztem rá nézve.
-Zongoráznál nekünk egy kicsit? ~ - kérlelt. Nem mutattam a félelmemet, hisz utoljára alsó-középbe játszottam és abban sem vagyok biztos, hogy tudok még játszani.
-Kuris játszanál velem együtt? - kérdezte Akaashi azokkal a gyönyörű szemekkel.
-Persze.. - hogy a francba is mondhatnék neki nemet mikor úgy néz rám. Lehet túl könnyen adtam magam. 4 éven át szenvedtem miatta, de egy délután alatt megbocsátottam neki. Ohh, ugyan már kit érdekel, Akaashi Keijiről van szó, ki ne bocsátana meg neki főleg ha azokkal a sötét kék szemekkel néz rád.
Félve érintettem meg a billentyűket, de egy kis idő után bele rázkodtam és Akaashi támogatása is sokat segített.
Mikor végeztünk a fiúk meg tapsoltak minket és megjegyezték mennyire hiányzott nekik, hogy játszani lássanak. Fájdalmas érzés futott rajtam át. Ugye ez nem csak egy álom? Ugye igaz, hogy Akaashi itt van? Hogy együtt vagyunk megint négyen, ez ugye igaz?

Késő estig fent voltunk, ami egyébként jó, de az kevésbé, hogy ma suli van és korán kellett kelni.
Fura volt arra le menni, hogy három fiú várt lent, nem pedig csak kettő. A boldogság elöntött és ez az érzés leírhatatlan.
Mint minden reggel anyuék előtt bevettem a halom gyógyszeremet és csak utána indulhatam abba a borzalmas helyre.
A fiúk fogalmam sincs miről beszélgettek, én pedig csak mellettük sétáltam. Minél közelebb értünk a sulihoz annál inkább jött rám a pánik és a haza akarok menni érzés. Az eddigi felső-közép iskolás életem nem a legjobb és nem is lesz. Ha legyőzném a depressziót is én lennék a bolond lány aki dili házban volt. Ha nem lenne Kuroo, Bokuto és Kenma biztos teljesen megörültem volna. Nem hibáztathatom az embereket amiért bolondnak hisznek, hisz sokáig képzeltem be, hogy Akaashi mellettem van, hallottam a hangját, sőt néha beszéltem is hozzá. Valahogy ez mindig megnyugtatott. Már értem miért kerültem a dili házba.

Ebéd szünetbe mentem fel a tetőre ahol legtöbbször szoktunk Kenmával ebédelni. Kenma és Hinata már ott várt, egyből a közepébe vágva kérdeztek a dolgokról. Idő közben Tsukki, Yamaguchi és Yachi is csatlakozott hozzánk akikkel tegnap óta barátok vagyunk, vagy valami olyasmi.
Csengetés előtt pár perccel Akaashi fekete haját pillantottam meg aki gondolom értem jött, hogy ne lógjak meg. Lehet ma pár megemlítettem, hogy ki akarok szökni, de sosem gondolom komolyan.
-Neked miért nem lehetnek lány barátaid? - kérdezte nagyot sóhajtva.
-De nekem vannak. Ott van Hanabi, Yachi-chan, Kiyoko-san... És ennyi. - soroltam fel.
-Akkor is túl sok fiú van körülötted - sóhajtott. Nem tudtam hová tenni ezt a mondatát, de nem gondolkodtam rajta sokat.

A nap végén hihetetlenül fáradtan dőltem be az ágyamba. Továbbra sem hiszem el, hogy Akaashi ismét az oldalamon van.
Mosolyogva hunyodtak le a szemeim és már csak egy remálomra ébredtem fel. Egy olyan rémálomból ahol elveszítettem Akaashit. Végleg. Nem tudtam megmenteni attól a száguldó autótól.