The unknown

7💚

Valamilyen véletlen folytán a buli éppen a születésnapomra esett. Király. Nem szeretettem ezt a napot hisz én vagyok a középpontban. Minden plázacicának ez a nap az év legcsodálatosabbja. Ünnepeltetik magukat anélkül, hogy bárki is beszólna nekik, hisz a születése napján ő maga a sérthetetlenség mintaképe. Na, én nem ez a lány vagyok. A fiúk elől ügyelve titkoltam ezt az eseményt, de egyikük mégiscsak tudomást szerzett róla. Reggel a csengőhangomra keltem. Sosem voltam még ennyire kiakadva amikor Damiano a maneskin frontembere a fejem mellet kezdte énekelni a jól ismert Beggin feldolgozást. 𝐀 𝐟𝐫𝐚𝐧𝐜𝐛𝐚 𝐢𝐬! 𝐊𝐢 𝐡𝐢̄𝐯 𝐦𝐚́𝐫 𝐢𝐥𝐲𝐞𝐧𝐤𝐨𝐫 ? 𝐇𝐚𝐠𝐲𝐣𝐚𝐭𝐨𝐤!

-Jóreggelt kicsi! - Ismerős hang. Gondolkoztam pár másodpercet, hirtelen el sem jutott az agyamig ki is zaklathat ilyen korán. Forogtak az agyamban a kerekek aztán beugrott. Attila az, a drága jó szomszédom.

-Tudhatnád, hogy a reggel sosem jó. És milyen kicsi?! Hahó! egy korúak vagyunk!-Nevetése hallatszott a vonalon át a falamon pedig halk simítás hangja ütötte meg a fülem. A falra tette a kezét. Tudta, hogy hallani fogom. 
-Szerintem illik rád és nekem tetszik. De ha gondolod vannak még becenevek neked, nem lesz nehéz újat találni. 
-Inkább csak mond miért hívtál éjnek évadján!
-Éj?! Majdnem tíz óra! Egyébként készülj össze és gyere át ha gondolod. 
-Feltételezem nemleges választ nem fogadsz el.- Fülig ért a szám. Mit tud ez a fiú, hogy egy egyszerű meghívástól is ennyire kipirulok?!
-Úgy ahogy mondod majd találkozunk.
-Majd találkozunk. - Sosem köszöntünk el valamiért, mind ketten úgy gondoltuk, hogy felesleges.  Ha csak érintőlegesen is de úgyis összefutunk még a nap hátra lévő részében. Megreggeliztem. Esküszöm ma még az is csoda ha enni hagynak. Öltözék ügyileg nagyon lazára vettem a formát. Attilánál is otthon éreztem magam szóval egy mackónadrág és egy cropp-topp simán elég volt oda. Elindultam aztán alig öt méter múlva már az ajtajában álltam. Ami azt illeti elég sokat vártam ott. Nem vacilláltam csak ... nem hittem el. Itt állok egy olyan ember ajtajában akit nem gondoltam volna, hogy megismerhetem. És ő hívott átt. Nagy levegő...kifúj. Benyitottam.
-Szia megjöttem!- körülnéztem. Sehol senki. Fura. De válasz érkezett a köszönésre. 
-Szia kicsi !- 𝐉𝐚𝐣 𝐢𝐬𝐭𝐞𝐧𝐞𝐦 𝐞𝐳 𝐚 𝐛𝐞𝐜𝐞𝐧𝐞́𝐯! Sétáltam a szoba felé mégis, nem hittem volna, de nem ott volt. A konyhában ácsorgott a gofri sütővel szembe. Mi a franc?!
-Ne haragudj jó lakásban járok? Csak mert az itt lakó a konyhát nem nagyon ismeri. - Mögé sétáltam. Magamba szippantottam az édesség és az ő személyes illatának keveredését. Az egyetlen dolog amit bármilyen körülmények közt el tudok viselni az ő. 
-Nagyon vicces kedvedben vagy ma reggel. Neked csináltam, de ha nem kell nem fogom kidobni.- A  szájához emelt egy adag tejszínhabos, epres, csokipudingos tésztát. Annyira jól nézett ki nem hagyhattam hogy elcsórja előle. 
-Már hogyne kellene.- Kivettem a kezéből éppen mielőtt bele haraphatott volna. Mosollyal nézett rám, hátat fordítottam és betotyogtam a szobájába. 

Törökülésben ültem az ágyra, ölemben a tányér kezemben meg a telefon. Csend szállt közénk. Ő a zenéket és fájlokat rendezgette a gépén. Jött egy értesítésem .Pont tőle. Mi?! hisz itt ül mellettem. A storyban egy kép díszelgett.Én a háttérben miközben eszem. Felirat minden nélkül, csak ez a nyers kép.  
-Tudod, hogy ezért a rajongóid vadászni fognak rám.- Eredetileg viccnek szántam, de hamar át siklott a fejemen, hogy ez komoly is lehet.

-Majd én megvédelek kicsi nyugodj még .-Nyugtatott széles mosollyal az arcán. Természetesen a boltba még ellátogattunk, hogy az estére a szükséges folyadékokat meg tudjuk venni majd visszatértünket követően a többiek is megjelentek. A szokásos csapat, a szokásos pia és az ugyan csak szokásos idióta játékok. 
-Felelsz vagy Mersz? -Kérdezte Sanci. Ő volt a legintrovertáltabb mégis a legnagyobb parti arc. Én, hogy őszinte legyek őt bírtam a legjobban mind közül. Attila után persze. 
-Merek!- Zsombor válaszolt. Ő sem valami finomkodó típus ha buliról van szó, de Sanci egyenlőre le tudja körözni. 
- Akkor.... Húzz le fél üveg vodkát!
-Úh oké. - Ijedség látszódott az arcán de be vállalta.
Lehúzta majd mindenki megtapsolta, hogy nem hányta össze magát .
Zsombi pörgetett és így ment ez addig, amíg nem elértünk ahoz a ponthoz mikor is az üveg Zsolo kezébe került. Megpörgette és az üveg egyenesen farkasszemet nézett Atival.
-Na szóval Atikám.. Felelsz vagy mersz?
- Merek. -Egész maga biztosnak tűnt.
-Oh hát én már kitaláltam neked egy nagyon jó feladatot.
- Na haljuk.
-Csókold meg Szilvit.- Mindenki lefagyott. Zsolo tisztában volt azzal, hogy régebben Szilvi igencsak messzire képes lett volna elmenni, hogy Attila kedvében járhasson. Ez enyhült az elmúlt egy évben, de azért az arcára kisebb mosolyt festett, ami be kell valljam egy kicsit fájt. Le sem tudta volna tagadni örömét.
Attila, ahogy a szemembe nézett láttam rajta, hogy egyáltalán nem önszántából teszi és kvázi bocsánatot kért előre tőlem pedig semmi oka nem volt rá.
Mindenki elkezdett huuuu-z ni majd röhögni, egyedül én logtam ki a sorból.
Ati leült, majd folytatódott tovább a kör.
Ő pörgetett majd az üveg rám mutatott.
-Felelsz vagy mersz?- nem mert a szemembe nézni. Valamilyen szinten azt láttam rajta hogy legszívesebben most elmenne innen jó messzire és inkább énekelgetne magában. Nem tudta elviselni hogy megbántott és én ezt látványosan ki is mutattam neki. Jogom volt a bosszúra.
-Merek -Mondtam miközben mindenre számítottam. Csend üllt közénk. Senki egy szót sem szól majd Sanci törte meg az egész idillien kinos hangulatot.
-Mond el a legnagyobb titkod.- Mielőtt válaszoltam volna elgondolkoztam. Körbenéztem és minden honnan kíváncsi tekintetek néztek vissza rám így muszáj volt elmondanom,hazudni pedig nem tudtam ugyanis túlságosan jól ismernek ahoz hogy ne jöjjenek rá.
-Olyan emberbe szerettem bele akibe nem kellett volna.
Újra csend lett. Az érintett másik fél szólalt fel. Attila.
-Kimegyek még piáért a konyhába.
-Én meg el megyek WC-re. - Gyanúsan azonnal vágta rá Szilvi és utána szaladt.
5 perc elteltével egyikük sem ért vissza.
-Dóri nézz már rá Atira a konyhában én meg rá nézek Szilvire él-e még.-
-Okés- Fogadtam Sanci javaslatát aztán a konyhába indultam. Valami... Pánik szerű jött rám út közben. Valahogy éreztem hogy valami olyan fog történni amit én nem szeretnék.
Bementem a konyhába. Ami fogadott azt tényleg nem akartam látni. Szilvi és Attila osztoztal egy csókon. Kimondhatatlanul fájt a látvány. Bíztam Szilviben és Attilában is. Nem kétlen, hogy a lány kezdeményezett de ő pedig hagyta.
Megláttam és teljesen lesokkolódtam. Sanci utánam pár percel lépett be ugyan oda. Az elkeseredett pillanat hevében és az alkoholtól már egy picit homályoe itélőképességem miatt talán, vagy bosszúbol, de magamra rántottam és ajkam az övéhez nyomtam. Nem akartam, de megtettem. Elengettem , rá se néztem inkább Attila tekintetét fürkésztem dühtől lángoló szemmel. Elég kínossá vált a hangulat amit rajtunk kívül senki nem értett. Ezek után nem is maradtunk sokáig, elpakoltuk a piát és mindenki elindult haza. Én léptem volna ki utoljára az ajtón mikor is Ati megállított. Kezét az alkaromra szorította. Vissza Fordítottam a fejem de nem szándékoztam maradni. Mi több, ide egyhamar vissza térni sem akartam.
-Mit szeretnél? - Valamiért nagyon naagyon nem szerettem őt most. Bántott, fájdalmat okozott és mind ezt egyetlen kicseszett óra alatt.
-Csak bocsánatot szeretnék kérni a konyhában történtek után.-Hangjában tényleg hallatszott a sajnálat, de ezt én most nem tudtam figyelembe venni. Fàjt és tudtam ha itt hagyom neki is fájni fog, de valami morbid boszú belül azt mondta, hogy megérdemli.
-Nem kell bocsánatot kérned. Nem vagyok senki hogy beszámolj arról mit akarsz, de azért mondhattad volna mielőtt még túl gondolom.-Sarkon fordultam majd egy lépést léptem. Akaratam menni, de a lelkiismeretem azt súgta nem kell. Nem kell itt hagynom ez miatt. De lábam mégis lépett mégnem Attila fogott rá erőteljesebben a csuklómra. Nem tudtam ki szabadulni, de legbelül nem is akartam. A karjai közt akartam maradni amíg élek. Vissza rántott. Konkrétan a karjaiba hullottam. Felnéztem rá és elnyelt a mogyorobarna szeme. Lassan ajkát az enyémhez nyomta. Forró volt akárcsak az enyém. Pár másodperci csak ott tartotta, várva az elutasítást amiből egyáltalán nem kapott. Ezután már csak a még melegebb nyelvét éreztem a számban. Ha belegondolok kicsit undorító, de abban a pillanatban a legjobb dolog volt amit csak átélhettem. Percekig álltam lassú mégis akaratos mozdulatait majd eltávolodott.
-Most már elhiszed, hogy sajnálom? - Bólintottam. Bíztam benne, hogy ez most nem csak vicc. Mosolyra húztam a számat ami aztán újra az ővével találkozott. Végül maradtam. A szívemnek lett igaza. Nem beszéltünk a történtekről, de mind ketten tudtuk. Kellünk egymásnak. Fantasztikus érzés volt a mellkasán elaludni úgy, hogy tudtam ezúttal nem teszek rosszat.