Rewrite the Stars

☆11☆

Osamu:

A szobánkban ültem az ágyon, aggodalmas tekintettel meredtem a kezemben tartott röplabdára, mellyel nemrég tértem be az udvarról. Gondolataimat még a gyakorlás sem tudta elterelni Sunáról, illetve mai botrányos viselkedésemről, ezért inkább abbahagytam azt. Fejem a hűvös falnak döntöttem, lehunyt szemmel élveztem a csendet, amikor hirtelen meghallottam a csengő éles hangját. Mivel édesanyám dolgozott, Tsumu pedig fülessel zenét hallgatott a nappaliban, azonnal elindultam a bejárathoz, azon agyalva, hogy ki lehet az érkező. Biztosan ikrem hívott át valakit.
Az ajtót szélesre tárva ismerős alakot pillantottam meg, s nem is akárkit; Rin állt előttem táskával a hátán.

- Szia... b-bejöhetek?- kérdezte bizonytalanul, ujjaival pulcsiját piszkálva.

- Persze- engedtem be halvány mosollyal arcomon, mire hálásan nézett fel rám.

Szobámba vezettem anélkül, hogy bárkinek szóltam volna, majd érdeklődve fordultam felé. Hátizsákját vonakodva tette le ágyamra, s szégyenlősen pillantott rám.

- Uhh bezárnád?

Ugyan nem értettem miért, de megtettem, amire kért. Pár másodpercig csak bámultunk egymásra zavartan, néha elkapva tekintetünket a másik arcáról. Láttam rajta, hogy mondani szeretne valamit, idegességében tűrögetett pulcsiujja elárulta ezt; a hosszú csendet mégis én törtem meg végül.

- Sajnálom a ma reggeli kiabálást... Elveszítettem a fejem, kérlek ne haragudj. Nem akartalak még én is bántani- szólaltam meg bűnbánó arccal, kínosan hajamba túrva egyik kezemmel.

- Nem haragszom. Csak tényleg annyira nehéz beszélni ezekről a dolgokról- hajtotta le fejét keserű mosollyal meseszép arcán, de pillanatok múlva már vissza is vezette rám igéző szemeit.- Néha tényleg akartam mesélni neked, komolyan. De valahogy abban a percben egyszerűen nem találom a szavakat. Nem jön ki hang a torkomon, pedig elmondanám neked, tényeg... Annyira nagyon szeretném végre kiönteni a lelkem, viszont egyszerűen nem megy.

- Semmi baj, Rin- mosolyogtam rá biztatóan, miközben közelebb léptem hozzá.- Nekem kell megértőbbé válnom. Tényleg sajnálom a mai kirohanásomat, többé nem fordul elő. Ezután csak támogatni foglak, soha de soha nem fogok veled kiabálni megint.

- Köszönöm- emelte rám hálás tekintetét, azonban hamar elkomolyodott. Bizonytalanul pulcsija széléhez nyúlt, egy mély sóhajtás után bátortalan hangon szólalt meg.- K-Kérlek ne akadj ki... Szükségem lenne egy kis segítségre.

Szótlanul figyeltem, ahogy kínlódva, fájdalmas felsisszenések közepette megszabadul a ruhadarabtól, így láthatóvá vált meztelen felsőteste. Szemeim elkerekedtek, amint megláttam a friss, még vérző sebeket. Ajkaimat összepréseltem, s csalódottan szegeztem le fejem.
Megint nem tettem semmit érte. Bántották, de én nem segítettem neki, ott sem voltam mellette. Ezek után hogyan lennék képes elmondani neki, hogy mennyire szerete-

- Osamu- szakított ki bambulásomból Rin halk suttogása, mire rápillantottam. Egy fokkal hangosabban szólalt meg ezután.- Nem azért csináltam ezt, hogy felelősnek érezd magad. Itt semmi sem a te hibád, ez egyszerűen csak megtörtént. Csupán... szeretném, ha segítenél rajtam. Kérlek. Hoztam kötszert is.

- Ülj le- mutattam az ágyra megelevenedve, majd gyorsan a táskájához léptem. Sunához vittem a hozott cuccokat, letérdelve elé kivettem mindent, amire szükségem lesz.

Először egy darab vattával óvatosan lefertőtlenítettem sebeit, sérült teste összerándult a csípős folyadék miatt. Aztán óvatosan bekötöztem mélyebb vágásait, de hiába vigyáztam rá nagyon, még így is fájdalmasan felszisszent néha. Elpakoltam a maradék dolgait, kezem combjára vezetve szemeztem egyik apróbb horzsolásával, mely körül bőre bepirosodott. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, s egy apró puszit nyomtam rá, majd szépen sorban az összes kék foltját, többi sérülését csókkal borítottam el. Suna szótlanul, értetlen tekintettel figyelte cselekvésemet, viszont nem állított le. Helyette egyik kezét bátortalanul az enyémre vezette, erősen megszorította egyik ujjam.