Rewrite the Stars

☆7☆

Osamu:

Hosszú ideje nem vártam már annyira a hétfőt, mint ezen hétvége után. A szombati események miatt vasárnapom idegeskedéssel telt, képtelen voltam kiverni fejemből azt a látványt - Rin sérüléseit s félelemmel teli szemeit. Azt kívántam, bárcsak elmesélt volna mindent már akkor, amikor egymás karjaiban ültünk az öltöző padlóján. Hiszen ez a tudatlanság, a milliónyi kérdés, melyekre nem találok válaszokat, a legrosszabb lehetőség mind közül.

Kavargó érzelmekkel léptem be a terembe hétfő reggelén, viszont a hátsó padra pillantva nem találtam ott senkit. Ezt furcsának véltem, hiszen rendszerint Suna már jóval előttünk megérkezett, de mindenki alhat el néha - gondoltam, miközben nem zavartatva magam leültem a helyemre.
A helyzet akkor kezdett nyomasztóbbá válni, amikor becsengettek, azonban a barna hajú még mindig nem érkezett meg. Eltelt az első, majd második óra, lassan az egész nap is - mindez Rin nélkül, ugyanis ma nem jött iskolába. Nem szerettem volna túlgondolni a szituációt, így simán azt beszéltem be magamnak, hogy biztosan megbetegedett. Ha lenne elérhetőségem, akkor rögtön rákérdezek, de így nem volt más választásom, mint türelmetlenül várni arra, hogy másnap megérkezzen a suliba.

Csakhogy nem jött, sőt egész héten nem láttam. Az osztályfőnök nem mondott semmi konkrétat, hangosan meg sem említett az osztályban a hiányzását, csupán nekem személyesen árulta el, hogy ő sem tud semmiről, miután rákérdeztem.
Nevezhetnek mániákusnak, idiótának vagy aminek akarnak, de egyszerűen képtelen voltam kordában tartani aggodalmamat. Fejemben újra és újra lepörögtek a legrosszabb forgatókönyvek, szinte minden percben rajta agyaltam. Féltettem őt, megrémisztett már csak a gondolata is annak, hogy ki és mit tehetett vele, amiért egy hétig nem mert emberek közé menni.

A hétvégére kész idegroncs lettem, ami Tsumunak fel is tűnt, viszont inkább csendben tűrte aggodalmas tekintetem. Az elején legalábbis.

- Samu, elegem van már a savanyú képedből!- dobott meg egy párnával, miközben a nappaliban ültünk.

- Anyád- érkezett frappáns reakcióm.

- Hé, az én anyám a tiéd is!

- Akkor apád.

- Mi-... IKREK VAGYUNK, A FRANCBA IS!

- Adoptáltak.

-... na jó, mi bajod van? Szokatlanul komor vagy mostanában- bökdöste ujjával combomat, amíg rá nem vágtam kezére a telefonommal.

- Nincs semmi.

- Értem, szóval hiányzik Suna.

- Ezt honnan-

- Ikrek közti telepátia- vigyorodott el szélesen, a drámai hatás kedvéért még egy kacsintással is megkoronázta kijelentését.- Történt valami, ami miatt ennyire aggódsz miatta?

- Nem fogom elmondani.

- Mi? Miért?

- Mert nem tehetem- pillantottam rá komolyan, mire volt olyan kedves és pár percre kukába dobta gyerekes énjét.

- Szóval történt valami, ezt sejtettem... Megtudtál róla valami bizalmas infót?

- Nem, pont ez a baj- sóhajtottam fel gondterhelten. Agyaltam, de egyszerűen nem tudtam rájönni, miként tálalhatnám ezt az egészet ikremnek anélkül, hogy bármi konkrétat elmesélnék neki. Így inkább a hallgatás mellett döntöttem, hűségesen őrizve Rintarou titkát.

- Oké, miattad én is kezdek ideges lenni lassan...

- Nem az én hibám, hogy gyenge az idegrendszered.