Rewrite the Stars

☆14☆

Osamu:

Szinte már elfehéredett ujjakkal szorítottam párom kezét, amikor bevezettem őt házamba. A nappaliból kiszűrődő nevetés hangja elárulta nekünk, hogy családom tagjai ott töltik idejüket. A két ruhákkal teli táskát sietve a szobámba vittük, majd besétáltunk a ház központi helyiségébe a többiekhez. Mindhárman rögvest felénk néztek, szüleim tekintete különösen elidőzött összekulcsolt ujjainkon, de csupán megmosolyogták ezt. Komolyan imádom, hogy ennyire elfogadóak.

- Anya, apa, szeretnék beszélni veletek valamiről- álltunk meg előttük barátommal, aki reflexszerűen lépett közvetlenül mellém, egymásnak préselve oldalainkat.

- Valami baj van? Ritkán vagy ennyire komoly- jegyezte meg anya enyhe aggodalommal hangjában. Apám viszont szokásához híven humorosan fogta fel a dolgokat.

- Valóban összeházasodtok?

- Ne-... még nem- javítottam ki magam gyorsan, igazi paradicsommá változtatva szerelmem fejét.- Kezdjük talán azzal, hogy hivatalosan is bemutatom őt, mivel ez mondhatni kimaradt. Szóval mindenki, ő itt Suna Rintarou, a barátom. Sunarin, ők itt a családom- fordultam barátom felé mosolyogva.

- Örvendünk, Rintarou-kun- pillantott barátomra édesanyám.- Van még valami, igaz?

- Igen, lenne egy kérésem is... Szóval, tudom, hogy furán fog hangzani, de ideköltözhetne?

- Mármint hosszú időre?

- Vagy örökre?- pislogtak meglepetten szüleim, de Tsumut is kellően megleptem ezzel a hírrel. Ugyanis ránk meredve hallgatásba burkolózott, ami elárulta döbbenetét.

- Igen... valami olyasmi- túrtam hajamba kínosan. Éreztem, ahogy a mellettem álló rászorít kezemre, tekintetét zavartan kapta el megszeppent családomról.

- Nos, erre nem fogok azonnal semmit sem mondani- kezdett bele apám elkomolyodva, érdeklődően vizslatva minket.- Először szeretném hallani az okát. Ha ilyen nagy dolgot kérsz tőlünk, bizonyára van megfelelő magyarázatod is.

- Igen, de az-

- Elmondom- szakított félbe párom, mire elkerekedett szemekkel pillantottam rá.- Vagyis... megpróbálom.

- Rin, nem kell erőltetned.

- Így lesz a legjobb, azt hiszem. Nem várhatom el, hogy befogadjanak, amíg nem tudnak rólam semmit- sóhajtott fel picit idegesen, bizonyára tartva az elkövetkezendő percektől, amit meg is értek.

Viszont csodálom őt, olyan szinten büszke vagyok rá, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni. Nem tudom, mikor születhetett meg fejében az elhatározás, hogy megoszt néhány dolgot családommal, viszont rendesen meglepett vele. Látom rajta az aggódást, s egy lehelletnyi félelmet, szinte hallom, ahogy agyában egymást váltogatják gondolatai.
Pár percig mérlegelt magában, hogy mit is áruljon el, mennyi információt képes kiadni, ami elegendő, s közben nem túl sok. A családom pedig türelmesen, csendben várakozott ezalatt, főleg miután könyörgő tekintettel végignéztem rajtuk.

- Szóval...- szólalt meg hosszas hallgatás után barátom, egy mély sóhajtást követően a kanapén ülőkre emelte szemeit.- Elég nehéz bármit is mondanom most, előre is elnézést, ha nem leszek teljesen érthető. A lényeg az lenne, hogy... o-otthon balhék vannak. Folyamatosan... és általábban, sőt inkább m-mindig verekedésbe torkollik az egész. E-Ennek pedig minden alkalommal én iszom meg a levét... Ez már... hosszú évek óta így megy nálunk, é-és lassan nem bírom... Ezért jöttem ide tegnap...

- Rin, elég lesz- szóltam rá kedvesen, miközben letöröltem arcáról egy könnycseppet.

Meglepetten kapott nedves bőréhez, gondolom észre sem vette, hogy mesélése közben csendesen sírni kezdett. Hangja is többször elcsuklott, ráadásul végig csupán halkan suttogott; szerencsére viszont családom tagjai ennek ellenére is megértették.
Elkerekedett szemekkel figyelték, ahogy biztonságos karjaimba zárom a barna hajút, aki fejét azonnal pulcsimba fúrja, miközben görcsösen kapaszkodik belém.