Rewrite the Stars

☆2☆

Osamu:

A suli második napja már korántsem ígérkezett olyan jónak, mint az előző, hiszen ma már tanórákat tartottak nekünk. Azoknak mégis ki örülne?
Viszont még minden más előtt az osztályfőnök jött be hozzánk a terembe, hogy elmondja a kialakított ülésrendet. Még egy dolog, amit utálok; miért nem választhatnám ki én, hogy melyik helyen szeretnék ülni? Tiltakozni azonban felesleges lett volna, s ezt tudtam jól, így csak szó nélkül hátraballagtam a középső sor utolsó előtti padjához, ahová irányítottak. Unottan lepakoltam és helyet foglaltam, aztán csalódottan vettem tudomásul, hogy Tsumu elég messze ül tőlem, ezzel pedig ugrott annak lehetősége, hogy minden órán idegesítsem. Kár érte, végig ez volt a tervem.
Elfordultam, hogy jobban szemügyre vegyem a körülöttem lévőket, ekkor megpillantottam mögöttem a tegnapi fiút, Suna Rintarout. Agyműködésem egy pillanatra leállt, értetlenül bámultam magam el. Mégis miért nem vettem őt észre eddig? Mármint edzésen felkeltette a figyelmem jelenléte, de azelőtt nem láttam az osztályban.

- Tegnap végig itt voltál?- kérdeztem tőle halkan, félig hátrafordulva hozzá, mire semleges arccal bólintott.

Láttam rajta, hogy most sincs beszédes kedvében, így inkább nem erőltettem semmit. Amúgy is felesleges lenne siettetni a dolgokat, hiszen előttünk áll az egész év, bőven lesz alkalmam megismerni őt. Közel ülünk egymáshoz, szóval akár órákon, akár szünetekben szépen elbeszélgethetek vele.

... legalábbis ezt gondoltam én az elején, de hamar rájöttem, hogy a dolgok nem fognak ilyen könnyen menni. Eltelt az első hét, viszont a köszönéseken kívül semmi többet nem kommunikáltunk egymással. Sőt sokszor megesett, hogy reggel csak simán biccentett egyet; komolyan mondom, még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg megnémult. Edzésen is hallgatag volt, kifejezéstelen arccal csinált mindent, még apró megcsillanást sem láttam a szemeiben játék közben, ami azért rendesen meglepett. Akik erős csapatokban vannak - s főleg itt, az Inarizakiban -, egytől egyik szenvedéllyel, hatalmas odaadással játszanak. Vegyük példának Atsumut, ő minden egyes szerva vagy feladás alkalmával mosolyogva figyeli a labdát, olyan, mint egy kisgyerek, aki örül az édességének. Az vitathatatlan, hogy a barna hajú technikája nagyon profi, de miért erőszakolja magára a röpizést, ha nem szereti? Vagy talán nagyon is örül, amikor játszhat, csak elrejti érzelmeit?

- Tsumu, szerinted Suna nem szereti a röpit?- kérdeztem ikertestvéremet elgondolkozva, amikor egy nyugalmas délután elnyúlva feküdtünk otthon a kanapén.

- Honnan jönnek neked ezek a hirtelen kérdések? A titkos zaklatója lettél vagy mi?- pillantott felém vigyorogva, mire fejbedobtam a hozzám legközelebb lévő tárggyal. Legnagyobb bánatára az pont a távirányító volt.- Samu!

- Felejtsd el, hogy mondtam valamit.

- Megvan neked a száma?

- Mi? Nincs.

- He? Azt hogy?- pislogott meglepetten, sajgó fejét masszírozva egyik kezével.- Nekem mindenki elérhetősége megvan már. Mondjuk pont az övé nincs...

- Mert egy fuckboy vagy, Tsumu.

- Hé, ezt szívd vissza!

- Majd ha piros hó fog esni az égből.

- Tch, különben is csak arra akartam kilyukadni, hogy elhívhatnánk gyakorolni egy kicsit. Az osztálytársunk és egy csapatban is vagyunk, de basszus még semmit nem tudok róla! Pedig lassan két hete ismerjük.

- Ugye?- fordultam szembe fele érdeklődően. Azért örülök neki, hogy nemcsak én érzem furcsának a tudatot, hogy alig ismerem őt, pedig napjainkat tulajdonképpen együtt töltjük.