Rewrite the Stars

☆4☆

Osamu:

Napokig képtelen voltam kiverni fejemből az ominózus esetet, agyamban újra és újra lepörögtek a történtek. Az ütközés, ahogy Suna ellöki a kezem, majd az a szörnyű zúzódás a derekán. Néha azon kaptam magam, hogy indokolatlanul aggódni kezdek a barna hajú fiúért, gondolataim minden pillanatomban ráterelődtek. Éppen ezért megpróbáltam közelebb kerülni hozzá; minden szünetben, edzés előtt illetve után beszélgetést kezdeményeztem. Ő viszont általában csupán fejrázással vagy egy szavas mondatokkal válaszolt feltett kérdéseimre. Feladtam a társalgást ezekben a helyzetekben szinte azonnal, mégis ismét hozzászóltam, amint alkalmam nyílt rá. Késztetést éreztem belülről arra, hogy tovább folytassam a próbálkozást, makacsul ragaszkodtam elhatározásomhoz, miszerint közelebb fogok kerülni a fiúhoz.

Én magam sem értettem, hogy miért, de valahányszor felelevenedett gondolataimban az a rémült tekintet, mellyel maga elé bámult, miután felfedeztük azt a lilás foltot, egyszerűen oda akartam menni hozzá. Szorosan átölelni. Aztán megkérni, hogy bizzon bennem és mondja el a teljes igazságot. Hogy avasson be abba, mi volt az a hatalmas ijedtség s elfojtott félelem szemeiben. Hogy miért rejti el mélyen magába az érzéseit, és abban a szituációban miért nem volt erre képes.
Milliónyi kérdésem lett volna hozzá, mégsem tehettem fel őket ilyen egyszerűen, mintha semmiség lenne az egész. Mert éreztem, hogy sokkal több van emögött, mint amennyi elsőre látszik; egy kis gondolat is azt suttogta nekem, hogy Suna rejteget valamit. Egy olyan dolgot, amit nem akar senkivel megosztani, egy bizalmas információt, melyet magába zár el mélyre, messze a külvilág elől, s nem tart érdemesnek egyikünket sem arra, hogy megossza velünk.

A mai nap is egy sikertelen beszélgetéssel kezdődött a suliban. Pedig most egy különösen hétköznapi és egyszerű témát választottam - a mai órák átkozását -, ő azonban ebben sem volt partner. Csalódottan fordultam előre elkönyvelve az újabb vereséget, majd tekintetem találkozott az ikremével. Értetlenül, felvont szemöldökkel nézett rám, szavak nélkül tett fel egy gyakran elismételt kérdést szemeivel - "miért nem adod már fel, ha nem kér belőled?". Csak megvontam a vállam, kicsikarva belőle egy reménytelen sóhajtást. De mégis mit válaszolhattam volna erre a kérdésre, amikor én sem értem saját viselkedésem?
Egy kis hang, egy halvány érzelem azt hajtogatja nekem, hogy próbálkozzak tovább, ismerjem meg jobban. Én pedig hallgatok rá, s teszem amit helyesnek találok.

Ebédszünet következett, a teremben pár perc múlva már csak egy alvó diák, Suna és én maradtunk. Most jött el az én időm, gondoltam magamban, ezzel a lendülettel hátra is fordultam a barna hajúhoz. Unottan, társaságomba belefáradt tekintettel nézett felém, miközben a padra helyezte telefonját.

- Nem akarsz felmenni a tetőre?- kérdeztem elővéve kajámat, mire egy fejrázást kaptam tőle.- Akkor az udvarra?

- A testvéred ott van, ha kint akarsz enni, csak vele kellett volna menned- motyogta semleges arccal, rókaszerű szemeivel arcomat fürkészve.

- Tsumu túl zajos alak, nem akarom még szünetekben is a fecsegését hallgatni.

- Nekem te is elég beszédesnek tűnsz...

- Néha az is vagyok- álltam fel a székről, majd újra leültem rá, de ezúttal a barna hajúval szemben.- Utálsz?

- Mi?- pislogott döbbenten, keze táskájában ragadt, mialatt ebédje után nyúlt.- Ezt honnan veszed?

- Egy ideje próbálkozok összebarátkozni veled, viszont nem úgy nézel ki, mint aki nagyon szeretné ezt.

- Én csak...- pillantott félre zavartan, vonásait csak pár másodperc után rendezte a megszokott kifejezéstelen állapotba.- Nem igazán tudok... új emberekkel ismerkedni. Miért érdekellek egyáltalán? Simán szerezhetnél más barátokat az osztályból.