Fösvény - novellák

A színvak - Író lét

Mi az író? Egy megfáradt madár, mi repdesve viszi tavaszát. Merre jár és kell ott csipeget csupán. Elszórva magjait keresi virágát, mi büszke fénnyel világítja be szárnyait. Megfakult és színes, mi sorsa lehet talán, porzatlan virágai emlékei csupán. 

 Nehéz sors az írói élet, hisz vígasz szóra korsója üres, magában meg a lúd is csak egy étek, mit vad szárnyasok tépnek, fogaik közt morzsolnak, majd vérét isszák vihogva. Sorok közt bandukol ki járt utat járatlanra cserélve, bukik el szavak nehéz súlyaiban. 

Könnyen szál az ihlet nincs ki hálójába fogva, megragadja, ha túl csordul az elme, vállát húzza a koldusnak. Ingyenélő mihaszna, ki csak ismert erdők útjait bandukolja, a mocsárba meg bokáját lógatja. Vesszők közt bújik a sortűz mit, ha nem vigyázol elsül. 

Robban és dörren, karodat leszakítja majdan egy ügyes bajos cérna talán oda fogja, de elszakad, ha végét két felé véve, mások szővik magukba. Bábok vagy katonák? Csonka maradvány, mit csupán a porban rugdos pár gyerek, az író meg magában kesereg. 

Mit írjak? Mit akar a nép? Nevét ne koptassa el a sötétség, ne húzza le a súly mit olcsó borért cserlét, meg is bánta feje hiszen gyomra betűket vet fel. Szerelmes legény, vagy kosza véres cselekmény? Mit akarhat ki erre jár, hisz maga se tudja tán. 

 Lefeküdni oly egyszerű, repüljenek csak felette, ő meg a fűben nézi ki mit teremtett meg. Kényelmes a szellő suttogása, de a gyomor csikar és nem enged, göcsörtös a válság helyzet. Gondolatok repdesnek, elfutnak és elbújnak, mint a rossz gyerekek, fakanállal meg hiába kergeted, anyai szóra nem felelnek.

Csak fekszek inkább, így kellemes. Cirógatja orcámat a mesék lágy keze, hitványságomat elfelejtem pár pillanatra, nézem a madarakat a sárga égen. Tolluk színes még ki nem fakult, de a világ sarka már sötét, ahonnan ők szöknek felém. De én csak fekszem a fű magaslatában, és eggyé válok a mesék világával. Csillagjaim potyognak közben rája, én színes szárnyamra.