Fösvény - novellák

Füge - Céltalan Vonzalmak

   

Ketten szakajtották mézédes gyümölcsét. Falánksággal tekintve rá, marakodtak, acsarkodtak. Cingárabb fölé hajolva, mézédes csókot lopva duruzsolt fülébe halkan. Tömzsibb se hagyva magát, két kézzel marva fonta szorosan karba.

— Válassz engem! — szólította meg — mellettem panaszod nem lenne!

— Válassz engem, mézédes virágom! — lépett előrébb a Vörösbegy — dallamommal árasztalak el, díszes fészekbe, kicsiny tested nyugovóra lel.

Mordult hangosan a Cinege, hiszen veszni látta ki oly kedves számára.

Kedélyesen nevetett a Füge, majd elhaló hangon mosolygott. Csípőjét libbentvé, buja pillantást mért kettőjükre.

— Nem mondok én egyebet, csak hogy daloljatok nekem szép énekeket. — Félszemmel vizslatva őket, várta ki csendül először fel.

— Dalommal árasztalak el szép Füge! — kezdte ismét a Vörösbegy — kegyed akár a nyíló rózsa, hadd legyek ki leszakítja!

— Hűségesen fogadom — eresztette hangját a Cinege — szíved szolgálója leszek, míg a Nap kel, és a Hold nyugszik.

Fecsegő harcba torkollott szavuk, mindegyike cáfolva a másikét csillagokat lopva, és szörnyet szelídítve ígért nagyobbat. És a Füge? Nézte miképp marnak egymásba érte. Nem akart ő díszes fészket, se hangzó éneket. Dicső fényben úszott, míg figyelte a történéseket.

Szebb és finomabb lett tőle, hogy hamis szavakkal dédelgette őket. Belül meg rothadt a magja fénye, nem minden Füge oly mézédes.

✷ 　 　　 　 · 　 ˚ * . 　 　　 *　　 * ⋆ 　 . · 　　 ⋆ 　　　 ˚ ˚ 　　 ✦ 　 ⋆ · 　 * 　　　　

Téma: Mikor két ember szeret egyet, de az semmit se viszonoz feléjük.