𝐋𝐎𝐒𝐄𝐑 ➪ 𝐏𝐎𝐏𝐒𝐓𝐀𝐑

09

𝔼. 𝕆.

Meglepett, hogy Louis Jay fia. Igazából arra számítottam — annak ellenére, hogy mind megadták a számuk —, hogy soha többé nem találkozunk, hisz ők híresek, én pedig nem vagyok annyira érdekes személy, hogy emlékezzenek rám. De úgy látszik a sors máshogy akarta ezt. Láttam rajta is, hogy meglepődött, ami azért egy kicsit vicces volt.
Egyébként Johannah egy roppant kedves és segítőkész nő. Megengedte, hogy ameddig meg nem szokom a helyet és az embereket, nyugodtan mehetek vele. Azt is mondta, hogy a főnökünk egy nagyon jó barátja, így megbeszéli vele, hogy a beosztásom is így legyen. Nagyon hálás voltam neki ezért, hisz azért eléggé féltem. Ez a korház sokkalta nagyobb, mint amibe eddig dolgoztam és a borzalmas tájékozódási képességeimet nézve, simán elvesznék ebben.

- Eliza! – szolított meg egy kedves hang, mire Jay irányába fordítottam a fejem.

- Ne haragudj, elkalandoztam. Mit is mondtál? – kértem egyből elnézést, amiért nem figyeltem, mire csak egy kedves mosollyal megrázta a fejét.

- Semmi gond, Lou is sokszor teszi ezt, igazából már megszoktam. – legyintett kuncogva. - Csak annyit mondtam, hogy az ebédszünetünk általában egykor van, utána van váltás az ügyeletesekkel, gyógyszerosztás és satöbbi. Egyelőre akkor neked is azok lesznek, mint nekem, azután pedig megkapod a saját programod.

- Rendben. – bólintottam. - Mégegyszer nagyon szépen köszönöm a segítséged, elképzelni sem tudod, hogy mennyit is segítesz igazából. – hálálkodtam, már vagy ezredjére.

- Ha mégegyszer megköszönöd, komolyan mondom, hogy inkább átpasszolak Giselle-nek! – viccelődőtt.

- Kérlek, ne! – tiltakoztam egyből. Csak egyszer találkoztam azzal a zsémbes és undok nőszeméllyel, de azt hiszem még az is bőven sok volt. Jay felnevetett, majd fejével intett, hogy kövessem, amit gyorsan meg is tettem.

– – –

Johannah-tól elbúcsúzva indultam el a kedvenc kávézóm felé, amelyben a testvérem is dolgozott. Az aranyos kis kávézóba belépve, egyből megcsapott a kávé finom illata. Ryder az ajtó felé kapta a fejét, s heves integetésbe kezdett. Mosolyogva intetten vissza, majd elindultam felé.

- Szia, húgi! – ölelt meg.

- Szia, Ry! Mizujs? – kérdeztem.

- Már alig várom, hogy vége legyen a napnak! Életembe nem láttam ennyi embert, mint ma! – akadt ki kissé, mire egy együttérző mosollyal reagáltam. - Csüccsenj csak le, mindjárt hozom a forrócsokid.

Úgy tettem ahogy mondta. Az egyik ablak melletti boxban foglaltam helyet, s kibálmulva London utcájára vártam, míg az öcsém meghozza az italom.
Annak ellenére, hogy már sötét volt és az óra lassan a nyolcat ütötte, rengetegen járkáltak még kint. Bár a kávézó egy elég zsúfolt utcán helyezkedik el, szóval meg sem kellett volna lepődnöm. Az idő borús volt, így nem csodálkoztam volna, ha pillanatokon belül leszakadt volna az ég. Ryder sietősen tette elém az italom, amit megköszönni sem volt időm, ugyanis már szaladt a következő asztalhoz.

Egy jóleső sóhaj hagyta el a szám, amint megéreztem a fahéjas forrócsokim ínycsiklandó ízét. Ezért megérne felkelni minden nap. De sajnos sokszor nincs időm bejönni, vagy egyszerűen csak annyira fáradt vagyok, hogy inkább csak hazamegyek, lefürdök és bedőlök az ágyba, mint egy nagy zsák krumpli.
Halk koppanások keltették fel a figyelmem, mire az ablakra vezettem a tekintetem. Apró esőcseppek tarkították a járdát, valamint az ablakot és az autókat. Mondtam, hogy esni fog!
Az emberek az esernyőjüket elővéve siettek tovább dolgukra, vagy a kapucniuk segítségével menekültek a hideg cseppek alól. A számat elhúzva dőltem hátra a széken. Kénytelen leszek lemondani a sétámról, s megkérni Ryder-t, hogy dobjon haza. Nem szeretnék betegség miatt kimaradni a munkából, már a második napomon.