𝐋𝐎𝐒𝐄𝐑 ➪ 𝐏𝐎𝐏𝐒𝐓𝐀𝐑

07

𝕃. 𝕋.

- Szia, Trixie! – köszöntem anya barátnőjének, mikor beértem a korházba.

- Szia, Lou! – vont szoros ölelésbe, hogy szinte alig kaptam levegőt. - Láttam a koncerteket, nagyon jók vagytok! Csak így tobább, William! – kacsintott rám, majd gyorsan elment, mert hívták. Tudta, hogy gyűlölöm, ha a második nevemen szólítanak, ő mégis mindig így hívott, de neki már nem tudtam érte haragudni. Egyébként is, Trixie egy nagyon kedves nő, és mindig számíthatok rá. Amikor kicsi voltam, például ő vitt el ajándékot venni anyának, hisz én egyedül nem tudtam volna.

Még odaköszöntem néhány embernek, majd anya öltözője felé vettem az irányt. Bekopogtam, és egy "szabad" után be is léptem. Ám nem csak anya volt bent. Ott állt mellette Eliza, mosolyogva.

Teljesen lefagyva néztem kettőjükre, majd vörösödve lehajtottam a fejem. Mind tudjuk, hogy találkoztam először a barna hajú lánnyal. És ezt rettenetesen szégyenlem.

- Szia, kicsim! Be szeretném mutatni az új munkatársunk, a szomszédos korházból jött át hozzánk. Eliza ő itt a fiam, Louis. Louis, ő itt Eliza. – mutatott be minket egymásnak, nem is sejtve, hogy mi már találkoztunk.

- Már...ismerjük egymást. – hajtottam le ismét a fejem. Csak kérlek ne kérdezd meg, hogy mikor és hogyan!

- Oh...mikor? – francba!

- Egy hotelben voltunk Manchester-ben, és Louis véletlenül leöntött az ebédlőben. – mentett ki gyorsan Liza, mire hálásan néztem rá, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét.

- Hát igen, nem is Louis lenne. – nevetett fel anya. Pedig ha tudná az igazat.

- Miért is hívtál ide? – kérdeztem egy torokköszörülés közepette. Kínosan kezdtem érezni magam, így reméltem, hogy ez elég tématerelés lesz.

- Jaj, igen! – kapott a fejéhez nevetve. - Ezt bevinnéd a bankba kérlek? – nyomott a kezembe egy kis borítékot. Értetlenül néztem rá, de ő csak legyintett, jelezve, hogy "nem érdekes". - Ma megint sokáig leszek. Lottie Carla-nál alszik, szóval egyedül leszel. Kaja van a hűtőben, de ha nagyon szeretnél rendelj megint.

- Nem kell, jobban szeretem a te főztöd. Akkor...én most megyek. Jó munkát anya. – nyomtam egy puszit az arcára. - És neked is, Eliza. – mondtam, majd gyors léptekkel elhagytam anya öltözőjét, majd az egész korházat.

Mindenki azt hiszi, hogy Harry keveredik folyton folyvást kínos szituációkba, de azt hiszem én őt is ezerszer meghaladom. Mégis mennyi esély volt arra, hogy ismét összefutok azzal a lánnyal, aki megmentette az életem — hisz gyűlölök korházban lenni —, majd végignézte, ahogy gyerekes pánikot kapok egy kibaszott repülőtől, amin nem először ülök!? Nulla. Gondolná az ember. De nem, nem is Louis Tomlinson lennék, ha nem velem történt volna meg ilyen.
Eliza nagyon kedves lány, és látszólag nem izgatja, hogy kik vagyunk, viszont örültem volna, ha soha többé nem kell találkoznom vele.

A kocsimba beülve letettem a borítékot az anyós ülésre, majd hátravetett fejjel bámultam az autó tetejét, próbálva kiűzni minden fölösleges információt, ami kis szörnyként nőtt egyre nagyobbra és nagyobbra az elmémben. Nem akartam ismét pánikrohamot kapni, hisz most tényleg nem volt miért.

Végül egy nagy sóhaj után beindítottam a motrot és elindultam a bankba.

– – –

Fáradtan léptem be a házunk ajtaján. Miután végeztem a pénzintézetnél muszáj volt bemennem a közeli kávézóba, ugyanis sűrgősen meg kellett innom egy kávét. Feketén.

Persze én hülye elfelejtettem, hogy híres vagyok, és testőr nélkül mászkálok, így néhány rajongó lerohant, akikkel természetesen készítettem képet, adtam nekik aláírást és beszélgettem egy kicsit velük. Szerencsémre egész aranyosak voltak a lányok, mert látták, hogy kissé nyúzott vagyok, így inkább néhány kedves mondat után elmentek.

Az óra ötöt ütött. Megdörzsöltem a szemeimet, majd lerúgtam magamról a cipőim, a rajtam lévő vékony kabátot pedig a fogasra akasztottam.

A házba csend hónolt. És azt hiszem ez a csend, nagyobb zaj volt, mint egy teltházas koncertünk. Szinte hallottam a gondolataim, ami nem volt jó. Nagyon nem.

Kétségbeesetten nyúltam a telefonomért, amit hozzákapcsoltam a nappaliban lévő kis asztalon pihenő hangfalhoz, és gyorsan kapcsoltam valami zenét. Éppen mindegy volt, hogy mi az, csak töltse ki valami ezt az óriási csendet.
Megnyugodva fújtam ki a levegőm, mikor megszólaltak az első dallamok.

Annyira örültem volna, ha most itt lett volna mondjuk Niall, hisz ő mindig tudta, hogy mivel terelje el a figyelmem, és derítsen jó kedvre. De sajnos nem volt itt.
A nevét kikeresve akartam rányomni, hogy felhívhassam, de aztán rájöttem, hogy most ő is a családjával van, nem kéne zaklatom megint a hülyeségeimmel. Hallgatta eleget hónapokon keresztül.

Sóhajtás közepette helyeztem a telefonom a kis asztalra, én magam pedig lehuppantam a kanapéra.

" Az árnyékok azzal a fájdalommal jönnek, ami elől elfutsz "

Már megint ez a hülye mondat! Tudom, hogy ha erőltetném, semmiképp nem születne belőle egy jó dalszöveg, de az őrületbe kerget, hogy ezen az egy mondaton kívül semmit sem tudok kitalálni. Szedd össze magad, Louis!

Idegesen túrtam a hajamba, és próbáltam gondolkodni.

– – –

Lágy kezek simogatására ébredtem, mire lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet. Anya mosolygós arcával találtam szembe magam.

- Elaludtál a kanapén, de gondoltam felköltelek, hogy reggel ne fájjon mindened ettől a nyavajától. – halvány mosollyal az arcomon adtam egy puszit a homlokára, majd az eddigi fekvőhelyemről feltápászkodtam, s lassan a saját szobám felé kezdtem el menni. Kétszer majdnem fel is buktam a lépcsőben, a fáradság és a sötétség miatt, de végül sikeresen eljutottam a saját birodalmamig. Szinte bezuhantam az ágyamba. Fogalmam sincs, hogy mikor aludhattam el, de valószínüleg a rengeteg gondolkodás közepette.
Résnyire nyitott szemekkel bámultam az ablakot, melyen keresztül a csillagos égboltot is látni lehetett. Olyan volt, mintha valaki csillámport szórt volna az égre. Annyira gyönyörűen ragyogtak. Ritka ilyet látni Londonban, ezért is nyűgözött le annyira. Mintha az a sok fényes csoda, mosolygott volna rám.

Szemeimet megdörzsölve ültem fel az ágyamba.

" A Szeretlek volt az amit soha nem hallottál elégszer
Igen, egy kis időbe telt nekem de rájöttem "

Gyorsaságom még egy gepárd is megirigyelte volna, olyan sebességgel kapcsoltam fel a kis éjjeli lámpát — amit először le is vertem —, majd vettem ki a fiókomból a dalszöveges füzetem és egy tollat. Gyorsan lefirkantottam a másik mondat alá, és büszke mosollyal az arcomon realizáltam, hogy ez így még össsze is illik.

- Lou, minden rendben? – nyitott be anya aggódva.

- Persze. Minden a legnagyobb rendben. – bólógattam fülig érő mosollyal az arcomon. Anya furán nézett rám, de végül egy vállrántás és egy "jó éjt" után elhagyta a szobámat.

Újra a füzetemben szereplő dalszöveg foszlányokra vezettem a tekintetem. Alig vártam, hogy kész legyen, és megmutathassam a fiúknak. Bár tudtam, hogy még rengetegszer leszek ideges, amiért semmi nem jut eszembe, de a jelenlegi jó kedvem, most még ez sem tudta elvenni.

---------------------------------------------------------

just for you midnightwhiteowl ❤️