𝐋𝐎𝐒𝐄𝐑 ➪ 𝐏𝐎𝐏𝐒𝐓𝐀𝐑

15

𝔼. 𝕆.

– Sziasztoook! – léptem be a barna faajtón, amint végre sikerült megtalálnom ezt a fránya stúdiót. Nem elég, hogy fel kellett hívnom Louis-t ahhoz, hogy beengedjenek, még el is tévedtem ebben a hatalmas épületben, merthát nyilván senki nem mondta el pontosan, hogy merre is találom a keresett "szobát", ahol a fiúk vannak. Szóval négy emelet után — amit megjegyzek, hogy fölöselegesen jártam meg, hiszen végig a földszinten volt az általam keresett helyíség —, végre megérkeztem.

– El! – szólított valaki a becenevemen, később pedig egy test is nekem csapódott, ezzel majdnem fellökve engemet. Nem kellett sokat gondolkodnom, a hamburger illat miatt, hamar rájöttem, hogy Niall volt az, aki ennyire örvendett nekem.

– Szia, Ni! – mosolyodtam el, visszaölelve az ír srácot.

Sokáig voltunk még ebben a pozícióban, míg végül Louis-nak sikerült leszednie őt rólam, még mielőtt megfojtott volna szeretetében.

Üdvözöltem a többieket is, majd Louis a kanapéhoz kísért, ahol két lány ült. A szőke azonnal felpattant, és egy széles mosollyal az arcán, nyújtotta felém a jobbját.

– Perrie Edwards! – oké Eliza, ne ájulj el! Ő csak Perrie, a kedvenc lánybandádból.

– Eliza Orrick! – mutatkoztam be én is, cérnavékony hangon. Nem ismertem saját magamra! Perrie mindenttudóan felnevetett, majd egy csontropogtató ölelésbe vont. Szinte elsírtam magamat a közvetlenségétől.

Ezt követően a fekete hajúhoz fordultam, aki eddig unott arccal meredt a semmibe, de aztán ő is egy mosolyt erőltetett az arcára.

– Jessica Naviso! – vele is kezet fogtam és ismét bemutatkoztam, majd helyet foglaltam közöttük a fekete szófán. Kíváncsian meredtem az átlátszó üveg túl oldalán lévő srácokra. Még sosem hallottam őket élőben énekelni, de biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan angyali hangjuk van, mint a felvételeken.

Amikor Lou írt, hogy nincs-e kedvem bemenni a studióba, majd utána elmenni hozzájuk egy medencés bulira, nagyon meglepődtem. Hiszen csak most ért véget a turnéjuk.
Persze, értem én, hogy ebben a szakmában gyorsan kell pörögni, na de hogy ennyire?!

– Most jön Lou része. – közölte a fülembe suttogva Perrie, aki eddig mellettem dúdolgatott Li-vel együtt. Hupsz, észre sem vettem, hogy már elkezdődött!

Liam elhallgatott, majd tényleg Louis következett. Bár néha hallottam őt énekelni élőben, hiszen a kocsiban mindig szinte eggyé válik a rádióval, de ez most más volt. Itt most csak ő énekelt és mindenki más hallgatott. Mintha a világ megszűnt volna létezni. Csodálatos volt!

Büszke mosolyt villantottam Louis-nak, aki miután befejezte a szóló részét, és letudták a közöst is, felnyitotta az óceánkék szemeit, és egyenesen rám nézett. Vigyoromat látva, ő is hasonlóképp cselekedett. Egészen aranyos volt, ahogyan úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, aki piros pontot kapott az óvodában.

– A dalt Louis írta. – szólalt meg ismét Perrie, mire döbbenten fordultam felé.

– Komolyan? – tudtam, hogy tehetséges a dal írásban, de álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire.

– Ühüm. – bólintott, megerősítve szavait. – Igazán különleges lány lehet akiről írta. – kacsintott rám, mire összezavarodottan tekintettem rá. Végül úgy döntöttem, hogy nem tulajdonítok nagy figyelmet ennek, a lányok néha túl sokat képzelnek a dolgokban. Tudom, hiszen én is a női nemet erősítem.

– Lewis-nak van csaja? – szólalt meg a harmadik fél mellettünk, aki eddig csak csendben nyomkodta a telefonját.

– Tudtommal nincs. – feleltem. – És Louis, nem Lewis. Kifejezetten utálja, ha így hívják. – javítottam ki. Néhány percig semleges arccal nézett rám, majd erőltetetten felnevetett.