𝐋𝐎𝐒𝐄𝐑 ➪ 𝐏𝐎𝐏𝐒𝐓𝐀𝐑

11

𝔼. 𝕆.

- És utána Liam nem szólt hozzá két napig. – mesélte Lou nagy beleéléssel, Harry és Liam nagy vitáját, ami igazából annyiból állt, hogy Harry kimosta Liam kedvenc nadrágját, ami valamilyen oknál fogva összement, Liam pedig azt hitte szándékos volt, és nem beszélt a göndör hajúval, mint megtudtuk, kettő teljes napig.

- És Harry mit reagált erre?

- Nem szólt hozzá négy napig. – nevetett fel ismét, velem együtt.

Rengeteg dologról beszéltünk már amióta itt ülünk. Louis beavat a One Direction életének kínos és vicces pillanataiba, míg én a saját szerencsétlenkedéseimet meséltem el neki. Egész jól szórakoztunk, és nyoma sem volt a kezdetleges feszültségnek, mely még a kocsiban alakult ki. Jól éreztem magam Louis-val, és az arcán lévő mosoly azt mutatta, hogy ő is jól érzi magát velem. Legalábbis reméltem.

- Úgy érzem, ha együtt vagytok sosem unatoztok.

- Ugyan, dehogy! Mellettünk nem lehet unatkozni, folyton valami hülyeséget csinálunk. De komolyan, még éjjel se állnak le az agytekervényeink. Egyszer Niall-el hajnali egykor terveletük ki, hogy hogyan szivassuk meg másnap reggel a fiúkat. Mondjuk a végeredmény az lett, hogy Zayn lecsapott egy légycsapóval, amiről azt se tudtuk, hogy létezik a szobába. – kezeivel hevesen magyarázott, miközben néha megakadt kuncogása miatt.

- Azt hiszem értem, hogy miért van oda értetek mindenki. – szólaltam meg hirtelen. Louis kíváncsian nézett rám, az asztalra könyökölve. - Nem változtatok meg. Úgy értem...néhány embernek mégcsak híresnek sem kell lennie ahhoz, hogy elszálljon egy kis pénztől, és akkor vagytok ti! Itt beszélgetsz velem, holott annyira unalmas és átlagos vagyok, hogy az már fáj, egy percig sem említetted meg, hogy hol jártál már vagy hogy napi szinten mennyit keresel, milyen híres cégek kerestek fel, csupán csak a barátaidról mesélsz, mint bármelyik másik ember! És ez elképesztő! Mármint...tényleg az! Nem érzem melletted azt, hogy kevesebb vagyok, csakmert nincs annyi keresetem, mint neked, vagy mert nem vagyok híres, mint ti, és ez eszméletlenül jó érzés. – magyaráztam. Bár nem hiszem, hogy sokat értett ebből az össze - visszaságból, de remélem a lényeg lejött neki.

- Aranyos amikor nem tudod kifejezni magad. – mosolyodott el, nekem pedig egyből pipaccsá változott az arcom. Mi a szar? - Igazából nem érzem azt, hogy felsőbbrendű lennék, csakmert az emberek tudják, hogy ki az a Louis Tomlinson. Tudom, hogy honnan jöttem és indultam, nem vagyok senkinél sem különb. – rántott vállat.

- Igazán jó példakép vagy a rajongóid számára, ugye tudod?

- Próbálkozom. – bólintott.

– – –

- Köszönöm szépen azt a délutánt, Lou, nagyon jól éreztem magam. – mondtam az ajtóban állva.

- Én is. Egész jó társaság vagy, Liza! – bökte meg a karom. - Megismételhetnénk valamikor.

- Benne vagyok. – Louis elmosolyodott, majd intve egyet, visszaindult a kocsijához.

Gyorsan belehelyeztem a kulcsom a zárba, majd amint beléptem, becsaptam az ajtóm, és vigyorogva dőltem neki. Eszméletlenül boldognak éreztem magam, és még százszor is megismételném ezt a napot. Kivéve a munka részét.

𝕃. 𝕋.

Jól éreztem magam Eliza-val, és életemben nem nevettem ennyit, mint mellette. Az egész lány árasztotta magából a pozitivitást, és ez valamiért biztonságérzetet adott nekem. Fogalmam sincs miért, nehéz lenne elmagyarázni. Az egyik rádióban szóló dalunk dúdólgattam a hazafelé vezető úton. Szinte úsztam a boldogságban, és ez új érzés volt számomra. Mármint, a fiúk és anyáék mellett is nagyon jól érzem magam, de ez más volt. Furcsa bizsergés árasztotta el az egész testemet, és mintha pillangók repkedtek volna a gyomromban. Hazaérve, anya szóvá is tette, hogy mitől van ilyen jó kedvem, de én csak vállatrántottam, majd felmentem az emeletre, és a kezembe véve a gitárom, egy teljesen új dalt kezdtem el játszani. Most nem érdekelt a másik, amiért annyit idegeskedtem, most ez lebegett a szemeim előtt, és az, hogy nem hagyhatom veszni ezt a dalt.