𝐄𝐠𝐲 𝐁𝐢𝐚𝐧𝐜𝐡𝐢 𝐯𝐚𝐠𝐲𝐨𝐤....

Part 1

2022.01.03.

Újra suli. Már elegem van belőle, pedig csak most jöttünk vissza. Sport szakon vagyok a monacoi egyetemen. Igen eljöttem Rouenből. A Bianchi családból egyedül apum, na meg ugye Jules hiányzik és Tom. Anyámmal és nővéremmel sose volt jó a kapocsolatom. A másik bátyám meg mai napig keres. Anyámnak igaza volt pár éve. Pierre és Anthoine sokat segítettek a lelki állapotomon. Tonio is sokat segített rajtam, de mostmár ő sincs köztünk. Abban az időben nagyon rossz volt a lelki állapotom. Pierre az egyetlen aki tudja, hogy miért Monacoba jöttem suliba. Ide van eltemetve Jules és így minden nap ki tudok hozzá menni. Anyáék bérelnek nekem egy kis lakást szerencsére. Alig várom, hogy véletlen összefussak Ralsszal. Pierre elmondta, hogy hol lakik. Ja egy icike picike baki. Az emberek úgy tudják, hogy meghaltam. Vagyis Juliette Bianchi halt meg. Igen megkértem anyuékat, hogy mondják ezt Bianchiéknak, hogy mondják a sajtónak. Szóval most itt vagyok egyedül Monacoba. Gyors megmosakodtam, felöltöztem, a mai outfitem egy narancssárga oversized pulcsi, egy fekete cargo nadrág, emellé vettem még fel egy fekete zoknit és a kedvenc McLarenes Nike cipőmet, amit én csináltam. Bepakoltam a táskámba, kimentem a szobámból, raktam el magamnak egy Red Bullt, felvettem egy kabátot, majd lindultam a suliba ami kb. 10 perc séta. Mikor kiértem az utca végére megláttam három nagyon ismerős embert. Lorenzo, Charles és Arthur Leclercet. Legszívesebben Arthur hátára ugrottam volna, de sajna nem lehet. Folytattam tovább az utam, majd egyszer csak meghallottam a nevem.

–Alora Cyrielle Gasly állj már meg!!–ekkor a három Leclerc rám nézett. Már csak ez kellett. Paith ezért még kapni fogsz.

–Neked is szia Paithoon.–öleltem meg a legjobb barátnőmet és az oldalába csíptem.

–Úristen azok a Leclerc tesók! Légyszi menjünk odaaaa!–mondta, de válaszolni már nem volt időm, mivel már rángatott is maga után.–Sziasztok kaphatok egy autogrammot??–vett elő egy füzetet Paith.

–Szia! Persze!–Paithoon éppen képet csinált a fiúkkal amikor megjelent Tommy. Kikerekedett szemekkel nézett rám, majd intett a fejével, hogy menjek utána.

–Paith majd jössz utánam. Én mentem. Tudod, hogy nincsenek jó emlékeim ezzel a sporttal.–ezzel ott is hagytam. Idegesen sétáltam oda a bátyámhoz. Nagyon féltem.

–Szia! Lehet egy kérdésem?–nézett rám úgy, mint aki megijedt, hogy hülyét csinál magából. Hát nem fogsz drága bátyám.

–Akár több is. Na kérdezz!–néztem rá mosolyogva. Imádom ahogy ennyire fél, de tuom hogy  tudja ki vagyok.

–Mi a teljes neved?–itt bennem maradt a levegő. Hirtelen nem tudtam melyik nevemet mondjam neki.

–Alora Cyrielle Gasly. Miért is?–ekkor hirtelen megölelt. Megbizonyosodott arról, hogy élek és itt vagyok.

–Végre megvagy Lora. Úgy tudtam, hogy nem haltál meg. Valahogy éreztem, hogy még élsz.–suttogta a fülembe Tommy.

–Nagyon hiányoztál Tommy. Igen, direkt ide jelentkeztem és ide is járok suliba, ugyanis te, a Leclerc család is itt lakik.–mosolyogtam rá könnyes szemekkel.

–Amúgy hol laksz? Csak mert nyugodtan lakhatsz nálam is. Úgyis egyedül lakok.–mosolygott rám a bátyám.

–Bérelve van nekem egy kis lakás. De jobb lenne nálad. Legalább tudsz segíteni, majd a matekba.–nevettem el magam. Ekkor ránéztem az órámra.–Basszus el fogunk késni. Paith gyere siessnük, mert mindjárt elkésünk.–ordítottam hátra a legjobb barátnőmnek, aki a fiúkkal együtt gyorsan odafutottak hozzánk.

–Szia Tom! Hogy vagy? Rég láttalak.–kérdezte tőle Arthur. Ne ismerjetek fel, ne ismerjetek fel.

–Szia Arthur! Nagyon jól köszi!–sandított rám.–Te?–kérdezte a fiútól.