Légy A Barátom! 2 - Változás - |ShinKami ff.| Befejezett✓

Negyedik

A már megszokott, tetőtéri háló volt a mi szobánk Denkivel, míg Nozomi lent aludt Chia mellett.
- Menj el nyugodtan fürödni én segítek Nozominak- szedte össze a lányunk pizsamáját, majd indult volna ki a szobából, amikor elkaptam a csuklóját.
- Denki!- álltam meg vele szembe és magamhoz ölelve folytattam.- Esetleg akarsz este... Khm. Tudod- köszörültem meg a torkom, remélve, hogy veszi a lapot.
- Ne haragudj Hitoshi... De most nincs kedvem...- hajtotta le egy kicsit a fejét.
- Semmi baj, nem haragszom. Csak akkor csináljuk, ha mindketten akarjuk- kulcsoltam össze az ujjainkat és egy csókot nyomtam a kézfejére.
Bólintva egyet, hátralépett, majd még egy kissé szomorkásan visszapillantva lement a lépcsőn.
Egy nagyot sóhajtva lépkedtem vissza az ágyhoz és hanyattfeküdtem rajta. Ostobaság volt ilyet kérdezni, sejthettem volna a választ. De talán egy kicsit elterelte volna a gondolatait.
Egy kis idő elteltével felálltam és elmentem zuhanyozni. Az utóbbi időben kevesebb időm volt a mozgásra, így kezdtem kicsit ellustulni. Azon gondolkodtam, hogy Villám esti sétáját fogom majd kocogásra használni, így se a törpespicc, se én nem fogok pocakot ereszteni. Azért az talán így huszonévesen, kicsit korai lenne. Majd negyven felett.
Félig vizes hajjal mentem vissza a hálószobába, ahol Denki épp a telefonját nyomkodta.
- Jirouék megérkeztek Tokyoba- mutatta a fényképet, ahol a lila hajú lány állt Yaomomoval a Tokyo Tower előtt.
- Üdvözlöm őket- mosolyogtam.
- Átadom- biccentett.
- Akarsz filmet nézni?- karoltam át, miközben begépelte a jókívánságom.
- Előtte elmegyek fürödni. Addig találj ki valamit- nyomott egy puszit az arcomra, majd egy kis időre magamra hagyott. Addig pedig gyorsan összeraktam a laptopot és megnyitottam a böngészőt.
- Mit nézzünk?- öleltem át, amikor visszaérve bemászott mellém a takaró alá.
- Mindegy- hajtotta a fejét a vállamra.- Amit te akarsz.
- Nem nem, ma nem- fogtam a tenyerembe az arcát és egyenesen a szemeibe néztem.- Mindig ezt mondod, úgyhogy ma nem játszunk ilyet.
- Jól van na...- duzzogott.- Főnök- öltötte ki a nyelvét, mire az ölembe húztam.- Hékás, erről nem volt szó- nézett hátra.
- Szerinted érdekel?- érintettem a fogaim a vállához, mire hirtelen felsikkantott.
- Hitoshi!- kapott a hajamhoz, amit meg is húzott, így jobbnak láttam, ha a laptopot arébb teszem, majd hanyatt döntöttem.
- Szóval ki a főnök?- kaptam az oldalához és rögvest csikizni kezdtem. Talán gyerekesnek tűnik, de az a pár perc, amit ott játszottunk és nevettünk, már úgy hiányzott, mint az alapvető életszükségletek. Egy kevés fényt vitt a szürke napokba.
- De régen játszottunk már...- sóhajtott, mikor már hanyatt feküdtem, ő pedig a mellkasomon pihent.
- Igen...- cirógattam a haját mosolyogva.
- Gyakrabban csinálhatnánk- állapította meg, miközben megtámasztva az állát a szemembe nézett.
- Rajtad múlik, szőke herceg- nyomtam egy puszit a homlokára.- Én kész vagyok játszani veled.
- Mikor lettél te ilyen energiadús?- húzta fel az egyik szemöldökét.
- Szerintem amikor beléptél az életembe- túrtam bele az arany színű tincsekbe.- Te tettél ilyenné, úgyhogy viseld a következményeket.
- Megpróbálom- hunyta le a szemeit.- De lehet el fog tartani egy darabig...
- Nem tagadom, hogy várom, de ne siettesd... Csak szépen a saját tempódban- szorítottam magamhoz.
- Köszönöm, hogy ilyenkor is kitartasz mellettem...- suttogta, mire felnyomtam magam ülő helyzetbe, hogy határozottan a szemébe nézhessek.
- Mégis milyen barát lennék, ha ilyenkor magadra hagynálak?! Ne nézz ilyen gyáva alaknak! Tudom, hogy amikor nem voltunk még együtt, egyszer megpróbáltalak ellökni magamtól, de megtanultam a leckét! Vesszünk össze, mondjuk olyanokat egymásra, amiket egyikőnk se gondol komolyan, de soha nem hagylak magadra, Kaminari Denki! Soha többet!- szorítottam meg egy kicsit a felkarját.
Egy kicsit elhelyezkedett az ölemben, majd némán hozzámbújt és átölelte a derekam.
- Nálad jobb párt nem is kívánhatnék Hitoshi...- suttogta, mire finoman felemeltem az arcát és egy hosszú csókot nyomtam az ajkaira, miközben ismét a hátamra feküdtem.
Igaz, végül a film nézésből nem lett semmi, de úgy éreztem, hogy egy lépést haladtunk az előttünk lévő, rögös úton.

- Papaaa, apaaa!- hallottam egy hatalmas sikítást, mire rögtön kipattantak a szemeim.
Nozomi nevetve mászott fel az ágyunkra, akit Villám és Latte is követett.
- Papa, karácsony van!- rázogatta a felkarom, mikor észrvette, hogy én már ébren vagyok.
- Tudom kincsem- dörzsöltem meg a szemeim.- Boldog karácsonyt tökmag- nyomtam egy puszit az apróság homlokára.
- Apa, apa, apa!- kezdte ezúttal Denkit nyaggatni, aki nyöszörögve húzta a fejére a takarót.
- Hallod apa, hiányol a lányod- mosolyogtam, mire a lehető legcsúnyábban nézett rám.- Tudod, hogy szeretlek.
- Hogyne apuci- forgatta meg a szemeit.
- Hívhatnál így gyakrabban- hajoltam közelebb hozzá, hogy csak ő hallja, mire az arcomba nyomta a párnát.
- Perverz- duzzogott, mire felnevettem.
- Méghogy én? Összetévesztesz magaddal szívem- csavargattam az egyik szőke tincsét, miután félretettem a kispárnát.
- Papa, ki akarom bontani az ajándékokat!- rugózott az ágyon Nozomi.
- Hallod mit akar a lányunk- mosolyogtam Denkire, aki fáradtan sóhajtott egyet, majd egy halvány mosolyféleség ült ki az ajkaira.
- Menjünk. De csinálsz nekem egy tejeskávét- veregette meg a vállam.
- Ahogy óhajtod szöszi- karoltam át a derekát, miközben elindultunk kifelé, majd a lépcső tetején adtam neki egy puszit.
- Lusta banda, gyertek már!- dobolt a lábával Yoki.
- Csak nyugodtan fiúk- intett Hanabi.
- Ne add már alájuk a lovat!- duzzogott a felesége, mire a fekete hajú diadalittasan elvigyorodott.
Gyorsan feltettem egy adag kávét, hogy lefőjön, majd miután elkészült mindkét bögre, kivittem őket a nappaliba.
- Köszönöm- nyomott egy apró puszit a számra.
- Na hajrá lányok- biccentett Hanabi, így a két kicsi és az előbbi felesége is nekifogtak megkeresni a saját csomagjaikat.
- Tessék Nozomi, ez a tiéd- nyújtott oda egy csomagot Chia a kicsinek, aki leülve rögtön elkezdte kibontani.
- Apa, apa nézd!- ugrott fel és rögtön odarohant hozzánk.- Úgy néz ki, mint Latte!- mutatta a cica plüssöt.- Olyan, mint amilyet a játékboltban láttunk!
- Igen, valóban pont olyan- bólogatott.- Úgy tűnik a Mikulás megtalálta a leveled alapján.
- Nézd csak Chia, ez a fiúké- adott oda egy csomagot Hanabi a lányának, aki odahozta nekünk.
- Boldog karácsonyt bátyus és Hitoshi!- adta Denki kezébe, aki érdeklődve elkezdte kibontani.
Legnagyobb meglepetésünkre azonban egy fényképalbum volt benne.
A szőkeség keze egy pillanatra mintha megremegett volna, amikor a borítóhoz nyúlt, hogy kinyissa, azonban amikor fellapozódott az első oldal, nem volt ott semmi.
Meglepetten néztünk a nőre, aki csak elmosolyodott.
- Azért kapjátok, hogy legyen hova tennetek az új képeket- intézte leginkább Denkihez a szavait.- Leellenőrzöm.
Erre muszáj voltam felkuncogni. Ő mindig megtalálja, hogy elmondja azt amit akar, a maga módján és segítsen a nehéz lépéseinket megtenni. Elképesztő. Bárcsak ilyen lett volna az apám is.
- Apa, papa! Ez a tiétek!- szaladt oda Nozomi egy rajzzal a kezében.
Az A4-es lap ezúttal az én kezemben volt, így kihajtottam. Egy csomó ember volt rajta, a szereplők felett a neveikkel.
- Ez vagy te papa, ez apa, ti fogjátok az én kezem, ez Latte és Villám, ez Yuuki, Katsuki bácsi, Eijiro bácsi, Jirou néni és Yaomomo néni, Chia, Yoki nagyi és Hanabi mama, Asuka mama és Kotai papa!- mutogatta végig, majd a figyelmem a lap tetején lévő, celluxxal felragasztott cetlire tévedt.
- És az micsoda?- mutattam rá, mire felhajtotta azt.
- Ez Mina anya és Hanta apu!
A két figurán egy-egy glória és angyal szárnyak voltak, miközben mosolyogva fogták egymás kezét és látszottak az arcukon a kékkel rajzolt könnycseppek. Ahogy az enyémen is, bár ezek nem rajzolva voltak.
- Ez gyönyörű lett kincsem!- tettem le a kis alkotást a dohányzóasztalra és magamhoz szorítottam a csöppséget és az ugyancsak szipogó Denkit.- Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam!
- Ennél szebbet még én sem kaptam!- simította meg a kislány arcát a szőkeség.
Hirtelen csak a vakut láttam, majd Yoki kuncogástá hallottam.
- Jó kép lett- mutatta meg a fényképező kijelzőjét a feleségének.
- Valóban- helyeselt.- Lehetne ez az első az albumban.
A képen az látszott, hogy Nozomi az ölemben ülve ölel át, miközben én magamhoz szorítom Denkit, a kicsivel együtt és mindkettőnknek potyognak a könnyei.