Légy A Barátom! 2 - Változás - |ShinKami ff.| Befejezett✓

Tizenkettedik

Gyorsan felvázoltam Seijonak is a terveimet, a férfi pedig figyelmesen, néha bólogatva és hümmögve hallgatott.
Kicsivel később, amikor vásárolni mentek, megkértem Hanabit, hogy vigyék magukkal Denkit, így kettesben maradhattam Yokival, akivel akadt egy kis beszélni valóm.
- Kérdezhetek... Nos... Inkább kérhetek tőled valamit...?- fordultam felé, amikor végeztünk a lejárt mosogatógép kipakolásával.
Egy picit meglepetten nézett rám, majd tőle megszokottan elmosolyodott és válaszolt.
- Persze, mondd nyugodtan Hitoshi.
Óvatosan az asztal felé biccentettem, hogy üljünk le, habár a befeszült izmaim miatt ez inkább tűnhetet rángásnak, de szerencsére értette mit akarok, így helyet foglaltunk egymással szemben.
- Nos, mit akarsz fiam?- kulcsolta össze az ujjait az orra előtt és szigorú tekintettel kezdett méregetni, amitől hirtelen a torkomon akadt a szó.
- I-izé...- kapkodtam a tekintetem minden felé, mivel fogalmam sem volt, hogy mi rosszat csináltam.
- Csak ugratlak!- nevetett és megveregette az asztalon lévő kezeim.- Mondd nyugodtan mit szeretnél. Gondolom Denkivel kapcsolatos- mosolygott, mire egy kicsit határozatlanul bólintottam.
- Igen, vele- tördeltem az ujjaim, majd egy mély levegőt vettem.- Tudom, hogy valószínűleg Hanabi már mondta, hogy mit tervezek... H-hogy meg szeretném kérni Denki kezét. De úgy gondoltam, hogy úgy illik, ha előtte engedélyt kérek öntől. Természetesen az édesapját is meg fogom kérdezni, hogy az áldását adja-e ránk, de öntől szerettem volna először megkérdezni- hadartam el egy levegővel és éreztem, hogy időnként így is megremegett a hangom.
Fogalmam sincs miért voltam ilyen feszült, hiszen elég régóta számítani lehetett erre és tudtam Yokiról, hogy egy csupaszív, kedves és támogató anya, mégis hihetetlenül izgultam.
Kuncogva figyelte a kínlódásom, majd finoman a kezét az enyémre tette.
- Nyugodj meg Hitoshi. Nem kell ennyire túlgörcsölnöd. Nálad jobb párt el se tudnék képzelni annak a lökött fiamnak. Persze, hogy megkapod az áldásom- mosolygott, majd felpattanva pár lépéssel megkerültem az asztalt és átöleltem.
- Köszönöm!
- Ugyan. Amióta először találkoztam veled, azóta reménykedtem, hogy egy nap meg fogod ezt tőlem kérdezni- kuncogott és megszorongatott.
Meséltem neki továbbá a pontos terveimről és, hogy mennyire félek Denki apjával beszélni.
- Biztos vagyok benne, hogy Makototól is megkapod az áldását- szorította meg a kezem bíztatóan.
- Köszönöm Yoki- viszonoztam halványan a mosolyát. Az egyik szülőtől megkaptam, mostmár csak az apjától kellett az áldás.

- Szó se lehet róla!- fonta össze a karjait határozottan.
Sejtettem, hogy Kaminari Makoto, makacsságából kiindulva nem lesz könnyű eset, de azért ennyire egyenes és határozott elutasításra nem számítottam. A hétvégén Hanabiék sokat bíztattak, bátorítottak, hogy menni fog és nem lesz baj, de belül végig azt érzetem, hogy nem fogja engedni. Ki tudja, lehet végül bevonzottam. Szerencsémre azonban, Hanabi adott egy-két tippet.
- Kérem uram. Ön is tudja, hogy mennyire szeretem a fiát. Az elmúlt hat évben hűséges, kitartó, gondoskodó párja voltam, legalábbis, minden erőmmel igyekeztem az lenni, csak ő tudhatja, hogy sikerült-e. Kérem, gondolja át újra- próbáltam határozottnak tűnni, bár az asztal alatt idegesen doboltam a lábammal, amit Asuka valószínűleg észre is vett és egy halvány mosollyal megszánva, a segítségemre sietett.
- Drágám- simította meg a férfi karját.- Tudod jól, hogy mennyire szeretik egymást. Talán Denkinek jót tenne valami nagyobb változás, Seroék elvesztése után. És én egyáltalán nem kételkedem abba, hogy Hitoshi nagyszerű férje lenne- küldött felém egy bíztató mosolyt.
Makoto arcán látszott az elbizonytalanodás. Szerettem, hogy Asuka mindig jobb belátásra tudta bírni. Hiába volt elsőre makacs és megrendíthetetlennek tűnő, a nő mindig megtalálta az utat a szívéhez. Valószínűleg, ő is tanult a válásukból Yokival.
- Mikor akarod megkérni a kezét?- kérdezett ezúttal, ami jó jelnek számított.
- Februárban lesz egy divatbemutató Párizsban, amin Denkinek is részt kell vennie. Azt terveztem, hogy Nozomi és én vele mennénk, majd Denki édesanyjáék, az én édesanyám, önök és a barátaink utánunk jönnének, hogy egyrészt megnézhessük a bemutatót, ugyanis ezúttal Denki nemcsak stylistként vesz részt, hanem néhány, egy kisebb csoporttal tervezett ruhadarabjukat is bemutatják. Ez lesz az első ilyen bemutatója, így az az ötletem támadt, hogy elkísérhetnénk és ez...- jöttem hirtelen egy kicsit zavarba, ahogy felvillant előttem egy kép magunkról, ahogy féltérden állva felé tartom a gyűrűt- ...egy jó alkalom lenne megkérni a kezét. Ugyanis...- nyúltam a kabátom belső zsebébe, majd elővéve a kis bársony dobozt, odaadtam nekik.- ...egy pár éve már hordozgatom magammal.
- Éve?- hűlt el teljesen Asuka, mire némán bólintottam.- Mióta van nálad?
- Mináék esküvője előtt csináltattam kicsivel. Csak azóta se találtam meg a megfelelő alkalmat- pillantgattan jobbra-balra zavaromban, majd tekintetem visszatévedt Makotora. Látszott rajta, hogy lenyűgözte a gyűrű. Nem csodálom, engem is. Egy köves, fényes, ezüst gyűrű volt, elegáns, mégis egyszerű. Tökéletes neki.
Makoto visszacsukta a dozbozt, majd elém csúsztatta.
- Ne okozz csalódást- köszörülte meg a torkát, hogy palástolja azt, hogy a párja ismét meglágyította és meggyőzte, hogy gondolja meg magát.
De ez egyben azt is jelentette, hogy megkaptam az áldást tőle is.
- Nem fogok!- hajoltam meg méllyen.

- Megjöttem- tettem le a táskát, amiben a vacsorára való volt.- És van egy meglepetésem.
Erre a kijelentésre persze mindketten egy-kettőre megkerültek és izgatottan, zsizsegve követték minden mozdulatom.
- Papa, mit hoztál?- húzgálta a pólóm szegélyét Nozomi, míg Denki mellettem toporgott és, hogy haladjak, elkezdett kihámozni a kabátomból.
- Mindjárt megmutatom- mosolyogtam és szándékosan lassabban bontakoztam ki a meleg téli ruhákból.
- Igyekezz már Hitoshi- siettetett a párom is.
- Kis türelmetlenek- nyomtam egy puszit a szájára, majd kioldva a bakancsomat, egy lépéssel eltűntem közülük és már a konyhában pakolásztam.
- Papa mond meeeeeeg!- csimpaszkodott a derekamon a kislány, mire letéve a frissen vett salátát, felkaptam a karomba.
- Igaza van, mond meg papa!- bökte meg a mellkasomat a szöszi.
Elvigyorodva átöleltem a derekát és még közelebb húztam.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy megyünk veled februárban Párizsba?- próbáltam visszatartani a mosolygást, sikertelenül.
Látszott, hogy elkerekedtek a szemei a meglepődöttségtől, de azért próbálta tartani magát.
- Azt, hogy viccelsz- köszörülte meg a torkát. Nos, néhány dologban az apjára ütött.
- Ott vannak a jegyeink a táskában- biccentettem az ajtó felé, mire rögvest odarohant és turkálni kezdett benne, én pedig nevetve figyeltem, amikor elhülve, kivette a két repülőjegyet. Neki intéztek a munkatárai, így csak nekem és a lányunknak kellett.
- Megyünk Párizsba!- ujjongott a kezemben a fekete hajú kisgyerek, majd odarohanva Denki a nyakamba vetette magát, amitől kis híján oldalra estem mindkettőjükkel.
- Annyira szeretlek Hitoshi!- potyogtak a könnyei örömében, majd kicsit eltolva magamtól egy puszit nyomtam a szájára és a homlokom az övéhez érintettem.
- Hát még én téged!
- Mi az a Párizs?- ölte meg a pillanatot a kicsi, mire mostmár letettem a földre.
- Az Franciaország fővárosa, Európában. Nagyon nagyon messze innen!- guggolt le hozzá Denki.
- Ezért repülünk?- kíváncsiskodott.
- Igen- bólogatott.
- Messzebb van, mint Yoki mamáék?- ámuldozott, mire nevetve megsimogattam a haját.
- Sokkal messzebb!- tárta szét a karjait a szöszi.
- Egyikőnk sem volt még ott- csatlakoztam be én is a beszélgetésbe.
- Oda költöztek Mina anyáék?- faggatózott tovább, mire kissé összefacsarodott a szívem.
- Nem drágám, ők még messzebb köktöztek... Ők a mennyországba költöztek, ahol sajnos nem tudjuk meglátogatni őket, majd csak sokára- öleltem magamhoz ismét őket, ám Nozomi ezúttal a szerelmem karjában ült, akinek némán gurult le néhány könnycsepp az arcán.- Viszont biztos vagyok benne, hogy ők is fogják messziről nézni apa bemutatóját és nagyon büszkék lesznek rá- intéztem a mondatot tulajdonképpen mindkettőjükhöz.
- Én is nagyon büszke leszek apára!- vigyorgott vidáman a kislány, mire Denki nyomott egy nagy, cuppanós puszit az arcára.
- Köszönöm kincsem- mosolygott, majd rám pillantott.- Köszönöm, hogy vagytok nekem.