Légy A Barátom! 2 - Változás - |ShinKami ff.| Befejezett✓

Harmadik

- Papa! Itt vannak Yuukiék!- rángatta a párom nadrágjának a szárát Nozomi, miközben hevesen a játszótér hintája felé mutogatott. Az egyiken az öt éves, szőke kisfiú, míg a másikon a vörös hajú férfi ült, Katsuki pedig a hinta mozgatásáért volt felelős, így igencsak meglepetten néztek ránk.
- Denki, Hitoshi!- integetett Kirishima.- Ti meg mit kerestek itt?- kérdezte, mikor odaértünk hozzájuk.
- A tökmag le akart jönni- kócoltam össze a kislány fekete haját.
- Gyere csúszdázni!- fogta meg az apróság kezét a másik gyerek és elszaladtak a játék felé.
- Hogy vagytok?- ült le Eijiro mellé a szöszim.
- Megvagyunk...- vájt a homokba egy csíkot a cipője sarkával.
- Yuuki?- néztem Bakugoura, hátha tőle többet megtudok.
- Nincs vele semmi- rántotta meg a vállát, miközben arrébb rúgott egy marék kavicsot.
Nem mentem vele se semmire. Pedig ez így nem mehetett tovább. Nem akartam, hogy tönkremenjen ez a baráti kör és a gyász szétszakítson minket.
- Ez így nem jó...- görgettem a cipőm talpával egy követ.
- Mire gondolsz?- nézett rám Kiri.
- Erre az egészre. Mindannyian úgy viselkedünk, mint a megkeseredett öregemberek... Mina és Sero... Biztos szomorúak lennének, ha így látnának minket- néztem rájuk.
- És akkor mégis mit csináljunk?!- csattant fel Katsuki.- Tegyünk úgy, mintha mi se történt volna? Mintha sose lettek volna a barncsomban, sose lettek volna a barátaink?!- lépkedett felém idegesen, de a férje gyorsan elkapta a kezét.
- Tudod, hogy nem erre gondolt. Hallgasd végig...- nézett könyörgően a férjére, mire lassan kifújva a levegőt bólintott.
- Tulajdonképpen... Nem tudom mit kéne tennünk... Amikor Haruki halálát próbáltam feldolgozni, akkor Denki segített továbblépni. De most...- néztem a fiúra, aki a talajt fixírozva veszett el a gondolataiban.- ...talán ő van a legrosszabb állapotban.
- Értem mire gondolsz- biccentett Ei.- Nem jó, hogy mindannyian ennyire magunk alatt vagyunk. Mégha szörnyen hiányoznak is mindannyiunknak... Biztos szomorúak, hogy ennyire le vagyunk törve...
- De mégis mit tehetnénk? Nem hozza vissza őket semmi- dühöngött a szőke, miközben beletúrt a hajába.
- Ez igaz. De a depresszió se megoldás- tördelte a kezét a párja.
- Arra gondoltam nemrég, hogy meglátogatjuk Denki anyukájáékat. Egy kis környezetváltozás talán segítene. Pár hét múlva úgyis itt van a karácsonyi szünet.
- Hm... Osakát már úgyis régóta meg akartuk nézni...- nézett a vöri Katsukira.
- Nem tudom...- fordította félre a fejét.
- Jót tenne mindannyiunk, ha egy kicsit kiszakadnánk innen... Ahol minden rájuk emlékeztet... Az istenit, így nem fogunk soha továbblépni!- emeltem fel egy kicsit a hangom, mire mind a hárman rám néztek.
- Hitoshi...- nézett rám Denki bágyadtan.
- Tudom, hogy iszonyú nehéz... De muszáj tennünk valamit! Ha másért nem, a gyerekekért!- néztem a két apróság felé, akik éppen a fészek hintában feküdve játszottak.
- Shinsounak igaza van...- motyogott Kirishima.- Nem tehetjük meg velük azt, hogy örökké Mináékat sirassuk és gallyravágjuk a gyerekkorukat... Ők sem akarnák ezt.
- Akkor ez eldőlt- lökte el magát Katsuki a hintákat tartó gerenda támasztójától.- Mi megyünk Osakaba, Pikacuék meg az anyjukhoz. Jirout pedig ma felhívjuk, hogy pakoljanak össze a csajával, mert elutaznak.

- Mindent megvan?- léptem be a hálószobába, ahol a párom éppen be zip zárzta a bőröndöt.
- Remélhetőleg- sóhajtott.
Hozzá lépve szorosan átöleltem és adtam az arcára egy puszit.
- Jót fog tenni, bízz bennem...- kulcsoltam össze az ujjaink.
- Bízok- biccentett.
- Apa, papa!- szaladt be Nozomi.- Csinos vagyok?- tárta szét a karjait, hogy megmutassa az outfitjét.
- Édesem, nem vehetsz fel szandált télen- guggolt le hozzá Denki, majd ezt követően vitába szállt a kislánnyal, hogy ebben bizony meg fog fázni.
Végül szerencsére sikerült az apróságot meggyőzni, hogy melegebb ruhákat vegyen fel, majd bepakoltunk a kocsiba, beraktuk Villám és Latte hordozóját az egyik hátsó ülésre, Nozomi mellé.
Denki végül rábólintott, hogy kocsival menjünk, azonban nekem kellett vezetni és biztonságosan a sebességkorláton belül. De nem bántam. Az, hogy hajlandó volt beülni az autóba, már előrelépés volt. Mináék halálát követően több, mint fél évig semmivel nem lehetett rávenni. Iszonyodott tőle.
Lassan elindultunk. Az út hosszú volt, így viszonylag korán kellett kelnünk, hogy még sötétedés előtt odaérjünk.
- Kisfiam!- ugrott Yoki Denki nyakába, amikor beléptünk az ajtón.
- Sziasztok- jött ki az előtérbe Hanabi is, aki mellett villámként szaladt el a már 9 éves Chia.
- Nozomi!- ölelte meg az apróságot, aki viszonozta azt. Habár tulajdonképpen a szőke lány a nagynénje volt a kisebbiknek, nagyon jót játszottak mindig és az idősebbik elképesztően türelmes volt a fiatalabbal.
- Itt van Villám és Latte is- nyitottam ki a két kiskedvenc kenelét, akik a hirtelen jött tömegtől egy kicsit megilletődtek, de amikor egy picit beljebb mentünk, egy árnyalatnyival bátrabban kimerészkedtek és egy kis feltérképezés után ismét otthonosan mozogtak a házban.
- Úgy örülök, hogy itt töltitek a karácsonyt!- ölelt meg engem is a párom édesanyja. Nem tagadom, minden egyes alkalommal meglep a hirtelensége.
- Hogy vagytok?- ült le mellém Hanabi a kanapéra, mikor Denkit befogták vacsorát készíteni, vagyis anyukája beszélgetni akart vele egy kicsit négyszemközt, míg a gyerekek Chia szobájában játszottak.
- Nehezen de megvagyunk- sóhajtottam.
- Még mindig nagyon maga alatt van igaz?- pillantott a szöszimre.
- Igen... Valamennyi van, de szinte alig érezhető bármilyen féle javulás. Talán azt tudnám példának felhozni, hogy ma be mert ülni a kocsiba- tördeltem a kezem.
- Valahol meg tudom érteni szegényt... Olyanokat veszített el, akik a világot jelentették számára...
- Ahogy nekem is! De nem csinálhatja ezt örökké!- szorult ökölbe a kezem és ezzel egyetemben a szívem is. Aggódtam érte. Hiányzott a felhőtlen mosolya és a jókedve. Azt akartam, hogy újra boldog legyen.
- Igen, valóban nem. De gondolom te is tudod, hogy mennyire fáj neki, mert te is ugyanazt érzed- könyökölt a háttámlára.- Adj neki időt. Tudom, hogy vissza akarod kapni a mosolygós kis szöszid, de úgy tűnik ez náluk családi vonás. Amikor Yoki még évekkel ezelőtt elvesztette az édesanyját, ő is nagyon sokáig maga alatt volt. Chia hozott változást az életünkbe, miatta szedte össze magát, amikor megtudta, hogy a szíve alatt hordozza már a lányunkat. Talán Denkinek is szüksége lenne valamire, ami egy kis változást hoz az életébe. Mondjuk ha valaki megkérné a kezét- pillantott rám egy félmosollyal, mire némán előkotortam a zsebemből a dobozt.
Mit ne mondjak, igencsak meglepődött, erre a válaszra biztos nem számított.
- Évek óta hordozom magammal...- süllyesztettem vissza a helyére.- De sosem találom a megfelelő pillanatot. Vagy csak utólag veszem észre, hogy "Hoppá, ez lett volna az". De Mináék halála után még kevesebb ilyen volt...
- Nyugodj meg Hitoshi- tette a vállamra a kezét.- El fog jönni a pillanat, amikor tudni fogod, hogy most kell megtenned. Bár azért remélhetőleg romantikusabb lesz, mint a miénk volt- nevetett fel.
- Mert hogy kérted meg a kezét?- kérdeztem érdeklődve.
- Nem meséltem még? Nyaralni voltunk. És akartunk csinálni egy képet az egyik szökőkútnál, ezért odaadtuk egy járókelőnek a gépet, majd folyamatosan mondta, hogy lépjünk még hátrébb, meg hátrébb, mígnem Yoki konkrétan beleesett a szökőkútba. Elkezdtünk mindketten nevetni, majd ledobva a cipőmet, beültem mellé a vízbe és elővettem a kis dobozt a jegygyűrűvel, amit már akkor egy pár hónapja hordozgattam magammal- hahotázott az emléken, mire nekem is muszáj volt felnevetnem.
- Egy ilyen pillanatnak én is örülnék- mosolyogtam, mire összekócolta a hajam.
- Lesz, ne aggódj- állt fel, majd besétált a térelválasztó pult mögé, hogy segítsen megteríteni.
Felállva besétáltam Chia szobájába szólni, miszerint elkészült az ennivaló.
- Lányok- nyitottam ki az ajtót, mire felkapták a fejüket. Épp egy színezőn dolgoztak.- Kész a vacsora.
- Gyerünk!- ugrott fel a szőkeség, mire a fekete hajú kislány is így tett, majd melettem elszaladva követte Chiát.
- Hű de gyorsak voltatok!- vette fel mindkettőjüket Hanabi.
- Nagyi, mesélsz majd estimesét?- lelkendezett Nozomi.
- Hogyne- vigyorgott büszkén a fekete hajú nő.
Elképesztő volt, kicsit olyan is nekem, mint egy második anya, vagy inkább mint egy apa-figura. Mivel sosem ismertem igazán a vérszerinti apámat, amikor megismertem őt, meséltem magamról és a múltamról, felajánlotta, hogyha bármikor tanácsra van szükségem, dobjak neki egy SMS-t és felhív. Ez a mondat nekem pedig többet jelentett, mint amit az apám valaha tett értem. Én Hanabit példaképül véve akartam apává válni.