Légy A Barátom! 2 - Változás - |ShinKami ff.| Befejezett✓

Ötödik

Nozomi végül nagyon örült a vízfestéknek és a kifestőkönyvnek, amit a nagymamáitól kapott. A nagyszülők pedig egy-egy bögrét kaptak, egyiken az eljegyzésükről készült kép a szökőkútban, valamint a dátum, a másikon pedig az egyik esküvői fotójuk, ugyancsak a dátummal. Nem is vártam kevesebbet a páromtól.
De szerencsére Denki is örült a tőlem kapott apróságnak. Egy póló volt, az én méretben, rajta a felirattal, hogy "That's my boyfriend's shirt and I stole it". Igen, eszembe jutott, hogy a gyűrűt adjam. Konkrétan az utolsó pillanatban csináltattam meg a pólót, addig vacilláltam. De végül úgy ítéltem meg ismét, hogy ez még nem a megfelelő alkalom.
Na persze az ő ajándéka fele annyira se volt aranyos.
- Én a helyedben nem a gyerekek előtt bontanám ki- húzódtak egy halvány, sunyi mosolyra az ajkai.
- Mi az ördögöt csomagoltál te ebbe bele?- húztam fel a szemöldököm, mire kuncogni kezdett.
Óvatosan nyitottam ki a csomagolás tetejét, hogy a gyerekek még véletlen se lássák, bármi is van benne.
De ennél kevesebbet nem is vártam tőle. Egy lila, szinte csak csipkéből álló tanga és egy combig érő, hálós harisnya volt benne.
- Komolyan?- néztem rá a fejemet csóválva, mire felnevetett.
- Tetszik?
- Nagyon- forgattam meg a szemeim egy félmosollyal, majd hozzá hajolva egy puszit nyomtam az arcára és még hozzátettem valamit, de csak úgy, hogy ő hallja.- Este kipróbáljuk.
- Papa, mit kaptál?- szaladt oda Nozomi, mire gyorsan visszacsomagoltam a fehérneműt és eldugtam a hátam mögé.
- Titok- mosolyogtam.
- De én is meg akarom nézni!- ugrált.
- Kicsi vagy még hozzá. Ez nagyoknak való ajándék.
Erre persze Yoki nagyon hangosan vihogni kezdett, a felesége pedig sejtelmesen elvigyorodott.
- Csináljunk ebédet- tettem el a zsebembe az ajándékom, majd felkaptam a páromat a karomba.- Te pedig segítesz.
- Mintha lenne más választásom- öltötte ki a nyelvét, majd lenyúlt a dohányzóasztalon lévő, üres bögrékért.
Miután átsétáltunk a tér konyhaként funkcionáló részére, óvatosan letettem őt. Végül a curry mellett döntöttünk, így elkezdtem előkeresni az ebédhez valókat.
Amíg ő megfőzte a rizst, addig én csináltam a szószt. Bár azt is félve mertem rábízni, mivel tisztában voltam azzal, hogy a szöszi hajlamos túlfőzni.
Végül szerencsésen elkészültünk az étellel, sőt még finom is lett. Mindenkinek ízlett. Ebéd után pedig egy rövid szieszta következett, majd a két kislány rávett minket, hogy nézzük meg a falu karácsonyfáját. Így olyan délután 4 körül összeszedtük magunkat, hogy sétáljunk egyet.
- Papa gyertek már!- kiabált vissza Nozomi, aki már előreszaladt a másik gyerekkel.- Ti is nagyi!
- Megyünk, megyünk!- nevetett Hanabi.
- Hitoshi- szorította meg egy pillanatra a kezem.
- Hm?- fordultam a párom felé.
- Felveszel a hátadra?- mosolygott halványan.
- Denki... 25 éves vagy...
- Tudom, de akkor is!- erősködött, mire sóhajtva leguggoltam, ő pedig rámmászott.
- El se hiszem, hogy már megint lovacskázom veled- forgattam a szemem, miközben átkarolta a nyakam.
- Csak melegítem a hátad és energiát takarítok meg- jelentette ki, mire egy kis bosszú gyanánt belemarkoltam a fenekébe.- Hé!- ütött rá gyengén a fejemre.
- Ne csapkodj!
- Ne tapizz!
- De te szemtelenkedsz!- fújtam ki a levegőt, tettetett idegességgel.
- De nekem szabad- támasztotta meg az állát a fejemen.
- Na megállj csak, ezért este megfizetsz...- morogtam.
Lassan elértük a főtérnek nevezett kis parkot, ahol volt egy feldíszített fenyőfa.
- Mama, nézd milyen magas!- nyújtózkodott Nozomi, mire Denki anyukája hirtelen felkapta a nyakába.
Lassan letettem a páromat, aki nemtetszését a karjai összefonásával fejezte ki, mire magamhoz húzva, hátulról átöleltem és egy puszit nyomtam az arcára.
Igencsak hidegnek bizonyult az este, így nem maradtunk sokáig. Ráadásul vacsorát is kellett még csinálni. Azonban lassan kezdtek rosszra fordulni a dolgok.
Nem sokkal miután hazaértünk, Nozomi elkezdett köhögni és pár órán belül borzalmasan felszökött a láza.
Chiát átköltöztettük Yokiék szobájába, és a lázcsillapító szirup mellett folyamatosan cserélgettük a homlokán a borogatást. Még hűtőfürdőt is kapott, de egyáltalán nem akart lejebb menni a testhőmérséklete, ezért másnap reggel, a tervezettnél jóval korábban hazaindultunk.
- Gyógyulj meg kicsikém minél hamarabb- adott egy puszit a szőke hajú nő az apróságnak.
- Vigyázzatok hazafele úton- fogott kezet velem Hanabi, Denkit pedig megölelte. Hiába nem volt az az ölelkezős-puszilkodós típus, a baleset óta a mostoha fiával mindig kivételt tett.
Miután Latte és Villám kenelje is a helyére került, elindulhattunk haza.
Denki ezúttal az anyósülés helyett hátul foglalt helyet, a kislány egyik oldalán és átölelte az ülésben alvó, lázas csöppséget.
Türelmetlenül és idegesen doboltam az ujjaimmal a kormányon, amikor már nem messze jártunk a várostól. Karácsony első napja lévén hatalmas volt a forgalom délután, mindenki ment haza a vendégségből. Gyorsan leraktuk otthon a házikedvenceket és a csomagokat, majd egyenesen a kórházhoz mentünk, ugyanis a háziorvosban nem is reménykedtünk, hogy nyitva van.
A váróteremben Nozomi az én ölemben ült, míg szőke kedvesem a kezemet szorította.
Minden egyes alkalommal, amikor a kislány lebetegedett, Denki teljesen begörcsölt és olyan volt, mint egy időzített bomba, egy fél rossz szótól képes lett volna elsírni magát.
- Hihetetlen, hogy manapság minden beteg embernek gyereket adnak...- csapta meg a fülemet a megjegyzés, amelyet egy kicsivel távolabb ülő férfi mondott a feleségének. Egy kisgyerek rohangált előttük egy játékautóval, míg egy csecsemő volt a nő mellett a babahordozóban és a férj rögvest elfordította a fejét, amikor ránéztem.
A kijelentés teljesen felhúzott. Ordítani lett volna kedvem velük, de végül csak rászorítottam a párom kezére, aki ezt észrevéve felkapta fejét a vállamról.
- Hitoshi...?- pislogott rám, amikor az ügyeletes orvos asszisztense a mi számunkat mondta.
- Menjünk- álltam fel a kislányt a karomba véve, aki akkor kezdett ébredezni.
- Jó napot doktornő- lépett be előttem a szőkeség, majd én is köszöntöttem a negyvenes évei elején járó hölgyet.
- Jó napot- mosolygott ránk.
- Nozomi tegnap este belázasodott és nem tudtuk semmivel 37°C alá húzni a lázát- tettem le a vizsgálóasztalra a kislányt majd hátrébb léptem, odaengedve a doktornőt.
- Szervusz nagylány- simította meg a haját.- Szeretném megnézni a torkodat, szabad?- vett el egy műanyagspatulát a tartójából, majd megkérte a lányunkat, hogy nyissa olyan nagyra a száját, amekkorára csak tudja. Végig nagyon kedves volt.
- Elnézést, lediktálná a kislány adatait a gyógyszer receptjéhez?- fordult Denkihez az asszisztens, aki bólintott.- A gyermek és első szülő neve?
- Sero Nozomi és Shinsou Hitoshi- diktálta. Még a születési dátumunkat kérte el, majd kinyomtatta a receptet ahhoz a gyógyszerhez, amit a doktornő felíratott.
- Tessék, nagyon bátor voltál- adott egy matricát a picinek.
- Apa nézd! A cica úgy néz ki, mint Latte!- mutatta a szőkeségnek, aki a vizsgálóasztalhoz lépve felemelte őt.
- Igen, valóban.
- Nagyon szépen köszönjük!- hajoltunk meg mindketten, majd elmentünk még a földszinten lévő gyógyszertárba kiváltani a lázcsillapítót.
A kocsiban végig csendben voltunk, majd hazaérve Denki nagy nehezen beadta a szirupot Nozominak és lefektette aludni.
Én addig kipakoltam a táskákat, majd bekapcsolva a kávéfőzőt, a pultnak dőltem.
Továbbra is dühös voltam a váróteremben kapott megjegyzés miatt. Egyikőnk sem beteg. Az, hogy nem vagyunk heterók, nem betegség. És fogalmuk sincs miért van nálunk Nozomi. Hogy mekkora árat fizettünk ezért a kislányért. Két barátunkat. Akik valószínűleg sokkal jobb szülők lettek volna, mint mi, de mindent megteszünk, hogy mindent meg tudjunk neki adni.
Mindketten annyira keményen dolgozunk és annak a kettőnek fogalma sincs mi történt velünk.
Dühösen rávágtam a pultra. Szinte remegtem a dühtől, hogy ezt a kislányt valaki azért bántsa, mert nem az igazi szülei, hanem egy meleg pár lánya.
- 'Toshi...?- állt Denki teljesen lefagyva a konyhasziget mellett, ami asztalként funkcionált.
- Miért kell megkülönböztetni minket...?- suttogtam folytott hangon.
- Nem tudom szívem- lépett hozzám és a mellkasomra tette az egyik kezét. Ezek szerint ő is hallotta.
- Miért nem képesek az emberek megérteni, hogy ez is teljesen normális...?