Csak szeretném ha SZERETNÉL

10. rész - "Minden rendben"

  /Stella Carpenter/

 "...majd egy erős lökést éreztem és elterültem, ÚJRA..."

A lökése erős volt, emiatt még jobban fájt a hátam. Az esésem hallatán Adrien leszállt Harryről és odajött hozzám. Alig tudtam a segítségével felállni, úgy, hogy ne látszon a fájdalom rajtam.

 - Ne haragudj, annyira sajnálom húgi! Teljesen elborult az agyam és nem tudtam mit cselekszem. Minden rendben? Nem fáj semmid? - kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában.

 - Nem, semmi baj. Nem fáj semmim nyugi, csak kicsit lehorzsoltam a kezem - mutattam a tenyeremet, kicsit véres volt, de semmi komoly. A hátam viszont egyre jobban fájt.

 - Gyere mossuk le, aztán hazaviszlek - bekísért a suli mosdóba  és lemostuk a sebem. Mindeközben Meli, Dan és Harry is hazament. A barátnőm maradni akart, hogy hazakísérjen, de mondtam neki, hogy nem kell, és hogy menjen ő is haza.

 - Tényleg rettenetesen sajnálom, Stella. Nem fog többet előfordulni, ígérem!

 - Okés, semmi baj. Ne rágd magad ezen, nincs értelme. Előfordul ez mással is - nyugtattam, mert őszinte bűntudatot fedeztem fel hangjában és szemeiben.

 Ezután beültünk a kocsiba és hazamentünk. Összedobtam valami kaját Adriennek, én pedig felmentem a szobámba pihenni kicsit. Házit csináltam, zenét hallgattam, rajzolgattam. Aludni viszont nem tudtam, akárhányszor lehunytam a szemem azaz éjszaka ugrott be. Végül sikerült kicsit aludnom, de nem sokat, mert felriadtam, teljesen kiizzadva ébredtem, melegem volt, és a hátam nagyon fájt. Már nem bírtam, teljesen kimerültem a fájdalom miatt. Elkezdtem kiabálni Adrien után, de nem jött válasz. Tudtam, hogy készül elmenni, de nem hittem volna, hogy nem szól előtte. Elvettem a telefonomat, kikerestem Aiden nevét, és ráírtam. Egyébként is átakart jönni, hogy beszéljen velem, hogy ki tudjam neki beszélni a történteket. Így nem éreztem annyira szánalmasnak magam, hogy miattam ugrál.

 Pumpkin: Hali! Nem jössz át most? Úgyis dumálni akartál. Van egy kis baj, de Melinek ne szólj, nem akarom hogy aggódjon

 IronMan: Szia, 5 perc és ott vagyok!

 Pumpkin:  Okés, az ajtó nyitva, ne kopogj!

 Ezt már csak leláttamozta. Tudtam ha neki írok ő rögtön jön. Betartotta amit mondott, öt perc sem telt el és már hallottam ahogy lent nyílott a bejárati ajtó. Majd néhány hangos lépés után az én ajtóm nyílott.

 - Mi a baj? Mi történt? - ült le az ágyamra, nagyon siethetett, azért ennyire nem akartam felzaklatni, hiszen semmi komoly, valószínűleg néhány nap múlva már nem is fájna.

 - Csak rettenetesen fáj a hátam, de semmi komoly. Gondoltam mivel úgyis orvosi szakon vagy tudsz segíteni.

 -  Mitől fáj ennyire és hol? - kérdezte aggódóan.

 - Adrien a napokban többször verekedett, én pedig beleavatkoztam, szokásomhoz híven - forgattam meg szemeim - Ő hirtelen hátralökött és mit ne mondjak, egyszer-kétszer erősebben hátraestem. Azóta fáj a vesém körül, fekvéskor, felüléskor, de még álláskor is fáj belül. Nem tudok aludni és már teljesen kimerültem. - könnyek szöktek a szemembe, de visszafojtottam őket. Nem akartam hogy Aiden sírni lásson, soha nem is szerettem ha valaki sírni lát.

 - Mikor ütötted be először?

 - Mikor legutóbb hazakísértél, Adrien nekiesett Danielnek, én pedig megijedtem és megpróbáltam leszedni róla, nem sok sikerrel.

 - Stella ez nem játék! Komolyabb bajod is lehet. Be kell mennünk a kórházba. MOST! - rivallt rám, és igaza volt, de ezt akkor sem akartam elismerni.

 - Azért nem kell felfújni ennyire, oké? Nem megyek sehova - vágtam be a durcát.

 - Márpedig igenis beviszlek, és tudod, hogyha ellenkezel, akkor ölben viszlek - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

 - Jó jó, azért nem kell zsarolni... - cuki, boci szemekkel néztem rá, hátha meggondolja magát, de csak megrázta a fejét és közölte lemegy inni, amíg rendbe szedem magam, mert valljuk be, ramatyul néztem ki. Nehezen, de felálltam az ágyból és a fürdő felé vettem az irányt, gyorsan rendbe szedtem magam, felvettem egy pulcsit és neki indultam a lépcsőnek, egy lépést tettem mikor még nagyobb szúró fájdalom hasított a hátamba. Leültem a lépcső tetejére és hátradőltem, így enyhült kicsit a kín.

 - Stella, hol vagy már?  - sétált a lépcsőhöz Aiden, és ahogy meglátott felszaladt hozzám, leguggolt, kezeit alám csúsztatta, de én megállítottam.

 - A-a, azt már nem, felállok én egyedül is - makacskodtam, pedig tudtam, hogy nem fog összejönni. De azért megpróbálkoztam vele, nem kellett volna - Ó, a picsába... - szorítottam össze a szemem a fájdalomra.

 - Na elég volt! Szerinted tétlenül fogom nézni ahogy kínok között makacskodsz? Hát nem! Tetszik vagy sem, most ölben kell, hogy levigyelek - rivallt rám újra, én pedig mérgesen meredtem rá. Utáltam, ha cipelnie kellett valakinek, gyűlöltem. Újra alám csúsztatta kezeit és felemelt.

 - Csak a lépcső aljáig! Onnan boldogulok - figyelmeztettem.

 - Igenis, Makacs Királykisasszony! - mondta nevetve. Nem tudom minek, de élvezte, hogy a karjaiban tarthat. Elkönyveltem ezt a nagy örömöt annak, hogy a fiúk többsége a lányok megmentője akar lenni.

 Leértünk a lépcső aljához és végre letett. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg leértünk. Felhuzakodtam, bezártam az ajtót, írtam közben egy üzenetet Adriennek, hogy nem leszek otthon és hogy a szokásos helyre tettem a kulcsot. Nem válaszolt. Aidennel beültünk a kocsiba és elindultunk. Útközben ment a zenelejátszó, dúdolgattam magamnak és az utat figyeltem. Kb. délután öt körül járhatott az idő, kellemes meleg volt. Megérkeztünk, bementünk a kórházba, beszálltunk a liftbe és bementünk az orvoshoz. Elmondtam mi történt, ő pedig megnézte a gerincemnek nincs-e baja. Hál' Istennek nem volt, viszont a vesém az enyhén begyulladt, ezért egy hetet szigorúan az ágyban kell töltenem és különböző tablettákat szednem, amit kiírt, hogy levegye a gyulladást. Szóval komolyabb bajom, ahogy megmondtam nincs. Ezután Aiden hazavitte, felcipelt a szobámba, hozott nekem teát, és elszaladt beszerezni a gyógyszereket. Mondtam neki, hogy majd Adrien elmegy, ha hazaért, és megveszi őket, de nem hallgatott rám. Amíg Aiden a gyógyszerért ment, megérkezett a bátyám, aki Isten tudja hol volt. Feljött és még csak be sem kopogott hozzám. 

  -És újra ott tartunk, ahol eddig... - motyogtam csüggedten. Megjött Aiden is, és őt, a bátyámmal ellentétben, érdekelte, hogy mi van velem. 

 - Na mizu sütőtök? Jobban vagy? - kérdezte őszinte kedvességgel én pedig bólintotam.

 - Na szerinted időközben ki ért haza, úgy, hogy még csak be sem méltóztatott szólni a húgának? Hát persze hogy a bátyám... Ki más - fújtattam idegesen.

 - Ne rágd magad rajta, ő már nem fog változni.

 - Igen, tudom, de mégis elhittem, hogy most más lesz...

 - Vagyok én neked, hiszen nekem te olyan vagy mint a húgom, neked pedig én mint a bátyád - vigasztalt meg, és sikerült is, elmosolyodtam - Most viszont mennem kell haza, mert Meli hívott, hogy anyuék hazaértek.

 - Oké, menj nyugodtan, én megleszek - mosolyogtam rá, azzal elköszöntünk és miután elment én sikeresen el is aludtam.