𝐏𝐫𝐢𝐧𝐜𝐞𝐬𝐬 𝐨𝐟 𝐃𝐨𝐥 𝐆𝐮𝐥𝐝𝐮𝐫 |𝐿𝑒𝑔𝑜𝑙𝑎𝑠 𝑓𝑓|

VI.

  Az arc, ami Legolasra hátranézett, ismeretlen volt. A férfi elméje kavargott. A hamuszínű, obszidián szemű Laerwen helyett egy teljesen más nő térdelt a földön, és nézett hátra rá.
  Az ismeretlen arc ennek ellenére szebb volt minden arcnál, amit valaha látott; a nő vékony arcát ragyogó, tűzvörös loknik keretezték, és a szeme, mint az égő parázs, csillogott. Hófehér, hibátlan bőre földöntúlian ragyogott.
— Ki vagy te? — a kérdés anélkül bukott ki a száján, hogy gondolkozni tudott volna.
  A tünde nem felelt, csak visszafordította a tekintetét, és anélkül, hogy bármit is mondott volna, felpattant, és eliramodott.
  Minden kapcsolat, ami kialakult Laerwen és Legolas között, hirtelen elillant, mintha soha semmilyen közük nem is lett volna egymáshoz. Legolas tudta, hogy vége, a tündenő végleg szabad utat adott neki, de valahogy mégsem volt barátságos számára a gondolat, hogy egyedül folytassa tovább az útját. Az elméjébe beleégett a gyönyörű arc, és akárhogy is próbálkozott, az összes ellenszenve ellenére sem tudta kiverni a fejéből. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, fel akarta keresni a nőt, és el nem engedni soha többé.
A lángok által beborított városban Laerwennek teljesen nyoma veszett. Legolas nem tudta, merre induljon, a cölöpökön álló házak egy tüzes labirintust alkottak, minden sarok egyszerre volt ismerős és ismeretlen. A füst és a sikolyok zaja lassan ellepett mindent, az éjszakai égbolt tüzesen ragyogott a város fölött, az egyedüli árnyékot a hatalmas sárkány vetette. Legolas szinte teljesen elfeledkezett mindenről, ami körülötte történt. A lángok martalékává vált város számára egy lángoktól ragyogó labirintus volt, ahol neki nem volt más feladata, csak egy hajadont megkeresni.
Nem tudta, hogy merre megy, egyetlen ésszerű gondolat nem volt a fejében. Különös megnyugvás lett úrrá rajta, ami ellen az elméje egy része nagyon is tiltakozott. — Koncentrálnia kell, meg kell menteni a várost. — zúgta egy hang valahonnan egészen távolról. Legolas szeme hirtelen megnyílt, és a várost újra olyan szörnyűnek látta, amilyen.
Gyorsan megindult, igyekezett kiverni a fejéből minden másodlagos gondolatot. A városban járdaként szolgáló fapallók is lángra kaptak néhol, és ha az ember rájuk lépett, szenesen porladtak bele a vízbe. Smaug hangos szárnyai félelmetesen uralták az eget. A keskeny kis kanálisokon keresztül rozoga, néhol elszenesedett csónakokkal menekültek az Esgaroth-i családok. A gyermekek hangosan, és szívbemarkolóan sírtak, miközben szüleik szintén a könnyeiket nyeldesve nyugtatgatták őket.
Nincs ez így rendben. Gondolta Legolas. Mindig az ártalmatlanoknak kell megfizetni a becsvágyók bűneit.
Legolast többé nem érdekelte a sárkány, a tóvárosi emberek élete fontosabb volt. Az összes házba, ami mellett elhaladt, benyitott, megnézve, hogy mindenhonnan elmenekültek-e már. Az egyik házban, ahová berontott, először azt hitte senki sem volt. Épp mikor már tovább is állt volna, halott meg egy kétségbeesett hangot.
Egy csecsemő, akit az ágy és a fal közé bújtattak, észre vette Legolast. Halkan felsírt, amit a tünde azon nyomban meghallott.
— Hát te mit keresel itt? — kérdezte Legolas, miközben könnyedén felkapta a kisfiú törékeny testét. — A szüleid hol lehetnek?
A kisfiú nem válaszolt, csak tovább sírodgált halkan. Legolas nem értett az ember csecsemőkhöz, meg se tudta volna mondani, hány éves a gyermek. További fölöslegesnek bizonyuló kérdések helyett csak szorosabban magához fogta a fiúcskát, majd kisietett a házból, pont azelőtt, hogy az összedőlt volna.
Legolas nem tudta, hogy ezután mit kezdjen magával. A kisgyermek sorsa mostmár rajta múlott, muszáj, hogy biztonságos helyre vigye. Óvatosan magához szorította a kisfiút, de az feltehetőleg megérezte a bizonytalanságát, és hangosan felsírt.
— Sssssh, minden rendben lesz. — próbálta nyugtatni Legolas, miközben óvatosan tovább sietett. — Kiviszlek innen, és akkor majd megkeressük a szüleidet.
Legolas nagyon nem értett a csecsemőkhöz, valahogyan mégis érezte, hogy mit kell mondania, a fiúcska hamarosan lenyugodott, majd próbált álomba szenderülni.
A tünde alig látott még ilyen kicsi gyermeket. A Bakacsinerdőben, az apja birodalmában a gyermekáldás ritka kincs volt. A tündegyermekek nehezen fogantak, és volt olyan, hogy a Bakacsinerdőben századokon keresztül nem született gyermek. A Középföldén maradt tündék, a folyamatos alkalmazkodás, és a száz évekig tartó háborúk miatt valóban terméketlenné váltak az Aman*-ban élő rokonaikkal szemben. Legolas csak most érezte át igazán, hogy mennyire végzetes a tündék sorsa, ha örökre Középföldén maradnak.
Ahogy haladtak, menekültek a lángok elől, Legolas minden csónakban gyermeküket vesztett szülők után kutatott. Amikor a város főkanálisához értek, a vörös ezer árnyalatában ragyogó égboltot beárnyékolta egy hatalmas, feketésarany folt. Kétségbeesett sikolyok százai hangoztak fel mindenfelől, az összeomló házak zaja bezengte a teret, és a sárkány hatalmas szárnycsapásai házról házra terelték a lángokat.
Smaug a tüzes leheletével sorra égette föl a házakat, a vízbe lassan már annyi ember menekült a lángok elől, hogy a csónakok nem bírtak közlekedni. Mikor a sárkány épp Legolas fölött repült el, egy nyílvessző pattant le róla, egyenesen a tünde lába elé. Valaki megtámadta a sárkányt.

~~~

Hátra se nézve futottam keresztül Tóváros lángoló utcáin. Vége. Az álca, a személység, ami majdnem a harmadkor elejétől kezdve a magaménak tudtam, elillant, csak mert mindenképp meg akartam menteni egy jelentéktelen herceget. Menekültem az elől, ami rám várt, még hogyha ez a végzet nem is Esgaroth-ban ér utol. Lelepleztem magam, és ennek később még megiszom a levét.
  Nem tudtam biztosan, hogy Legolasra mennyire hatott az álca nélküli önmagamból sugárzó bódító mágia. Utáltam már csak annak a gondolatát is, hogy akaratomon kívül megbabonáztam a herceget. Igaz, hogy szerettem szórakozni vele, de ez egy túl kegyetlen tréfa lenne.
  Irtóztam az eredeti testemtől, mert úgy éreztem, az eredeti lelkem, minden gonoszságával, és kegyetlenségével együtt visszatért belém. Átkoztam a sorsomat, hogy ilyen nem kívánt erőkkel ruházott föl engem, és hogy ezeket az erőket nem teljesen tudtam irányítani. A legtöbb személynek elég, ha egyetlen pillantást vet az arcomra, és máris, a puszta vérem megidézte. Nem egy férfit tartottam így a hatalmamban az életem során, de ezek az érzelmek sosem őszinték. A férfiak nem belém szeretnek bele, hanem az arcomon visszatükröződő fénybe, a Két Fa* fényébe, ami minden tündét magával ragad. De ezt a fényt az arcomon én magam szennyeztem be, mikor Morgoth szolgájává váltam.
  Ötletem se volt, hogy merre tartsak ezek után, jó régóta nem számoltam azzal, hogy mi történik, ha az álcám odalesz. Mindenesetre annyi biztos volt, hogy valami elhagyatott helyre kell mennem, úgy, hogy minél kevesebben lássanak meg, hogy az erőmet újra összegyűjtsem. Ha vissza is alakítom az álcámat, Legolas soha többé nem láthat. Érdekes módon az utóbbi gondolat mélységes szomorúságot keltett bennem, amitől még kellemetlenebbül éreztem magam. A legjobb az az lesz, ha soha többé nem látom.

*Aman: Aman a valák födje, azok a tündék, akik az első hívásra elmentek Valinorba, itt élnek. (Szilmarilok)

*Két Fa: A Két Fa Valinor ,,szent" fái voltak, mintegy óraként szolgáltak, az időszámítás alapjai. (Szilmarilok)

Nos, heló mindenkinek, sikeresen tartom az évi egy fejezetet...
Na de viccet félre téve, egészen belelendültem, szóval kitudja mi következik;) jó lenne már egy-két kérdésre választ kapni.
Szerintetek mi Laerwen titka? Mi lesz a sorsa a Legolas által talált kisfiúnak? Ha van valami ötletetek nyugodtan írjátok meg kommentben szívesen olvasnám őket<3 Ja és vote-olni se felejtsetek el, ha tetszett!
Puszpusz mindenkinek, reméljük írói szeszélyem nem gátolja, hogy hamarosan újra találkozzunk!<3