𝐏𝐫𝐢𝐧𝐜𝐞𝐬𝐬 𝐨𝐟 𝐃𝐨𝐥 𝐆𝐮𝐥𝐝𝐮𝐫 |𝐿𝑒𝑔𝑜𝑙𝑎𝑠 𝑓𝑓|

V.

  A város borzalmas állapotban volt. Füst, tűz és hamu mindenütt. A faházak nagy robajjal dőltek össze, szívbe markoló sikolyok egészítették ki a város összeomlásának gyászos hangjait.
  A sárkány eltűnt az ég vöröslő füstfellegjei fölött, hirtelenséggel támadott, lecsapva a magasból, tüzes lehelletével újabb és újabb házakat össszezúzni, újabb és újabb ártatlan és kevésbé ártatlan emberek halálát okozva.
  Éreztem, hogy a szemem sarkában elmorzsolódik egy könyvcsepp. Nem tudtam, hogy a füsttől van-e, vagy a világot elözönlő sok gonosztól.
  Behúzodtam egy stabilnak tűnő fal mögé, magammal rántva Legolast, Smaug újabb tűzoszlopa mellől.
— Köszönöm... — szólt a tünde herceg, de továbbra is kérdőn nézett rám.
— Laerwen. — válaszoltam egy szóval néma kérdésére.
— Köszönöm Laerwen. — találkozásunk óta most mutatott először bármily féle hálát, hogy megmentettem az életét.
  Rámosolyodtam. Most először nem azért, hogy nevessek a férfin, vagy, hogy idegesítsem. Valamilyen okból kifolyólag hálás voltam, hogy itt van nekem.
  A farkasszemet nézésünk nem tarthatott sokáig. A fal, amely elrejtett minket a sárkány forró haragjától összeomlott. A tűz minket is elért, a forró lángok simogatták a testemet.
  A tűz nekem nem árthatott, így büszkén és sérthetetlenül álltam be a lángnyelvek, és Legolas közé. Higyje csak azt, hogy kész vagyok feláldozni magamat érte.
  A tünde felkiáltott, kitárt karjaim után kapott, hogy elrántson a tűz elől. Sikerült is neki.
  A tó vizében kötöttünk ki. A hideg egyből kiábrándította a testemet a lángok emlékéből. Legolas azt hitte, elájultam. Fél kezével a széles mellkasához ölelt, majd elkezdett tempózni a legközelebbi épségben lévő stég felé.
  Meglepődtem a teste hirtelen közelségén. Nem kapálóztam, kivételesen örültem, hogy van valaki mellettem, aki saját magam helyett is törődik velem.
  Pár perc életveszély után elértünk egy, még alig beszakadt, kis fastéget.
  A férfi a két karjába fogott, és óvatosan kitett a partra. Arréb úszott egy kicsit, majd ahogy a szemem sarkából láttam, ő is kitolta magát a törmelékekkel teli vízből.
  Nem mozdultam, tovább élveztem az örökkévalóságnak tűnő másodperceket.
Legolas óvatosan fölém térdelt, a fülem mögé tűrt egy hajtincset. Érintése után behunytam a szemem.
  A keze végig csúszott az arcom szélén, a nyakamnál állapodott meg. Kitapintotta a pulzusom.
  Óvatosan felnyitottam a szemhéjamat. Ránéztem a tünde hibátlan bőrű arcára.
Hitetlenkedve rámnézett.
— Te...? — hebegte. Azt hitte, haldoklom.
— Azt hitted, egy kis sárkánytűz árthat nekem? — nevettem rá.
  Felült, térdeit terpeszbe felhúzta, átfogott rajtuk a kezével. Szemével a távolba tekintett, úgy szólalt meg.
— Azt hittem meghaltál. — kék íríszeivel rám nézett. — Nem értettem, miért dobnád el az életed értem. — Nagy levegőt vett. — Aztán rájöttem. Jó érzés szórakoznod velem? — íriszei megint olyanok voltak, mint egy vihar. Csak most villámlokat is szórtak.
  Felültem. Vizes hajamat összecsavartam a tarkómnál, majd próbáltam belőle kinyomkodni a vizet.
— Meghaltál volna. — válaszoltam.
  Nem válaszolt. Először nem tudtam miért, majd észrevettem, hogy nem is a szemembe néz.
  Rájöttem, hogy a tűz, annak ellenére, hogy engem nem sértett meg, az ingemet elöl igencsak tönkretette. Hófehér bőröm, a mellem, és nagyjából minden ki volt téve a férfi kíváncsiskodó szemeinek.
  Összehúztam magam előtt a megmaradt, víztől csöpögő anyagot, és mérgesen Legolas szemeibe néztem. Most nem volt itt az alkalom arra, hogy nézegessen.
Idegesen a szemembe nézett, a vöröslő lángok mellett is látni lehetett, hogy a tünde arca is felveszi a tűz színét.
— Bocsáss meg. — mondta.
— Most igazán nincs itt az idő arra, hogy a fedetlen testemet bámuld. — álltam föl. Ellenőriztem a nadrágomat, hogy az mennyire lett a lángok martaléka. Úgy látszott, szerencsésebb vagyok, mint az ingemnél.
  Karomat a mellkasom előtt összefontam, ezzel is magamon tartva a felettébb összeroncsolódott ruhadarabot. Lenéztem a még mindig ülő Legolasra.
— Adj még egy pillanatot. — mondta, de a szemembe még nem tudott belenézni.
  Lassan felkászálódott, a ruhájából folyt a víz. Zöld zekéje rátapadt a testére, akárcsak a szűk nadrágja. Megnyugodtam, hiszen a ruházata nem mutatott kevesebbet a tünde testéből, mint az enyém. Kajánul elmosolyodtam, mire ő csak forgatta a szemét.
— Legolas, nem tudnád ide adni a zekédet? — kérdeztem könyörögve.
  Szótlanul a kabát fűzéjéhez nyúlt, majd kikötötte. Lehúzta magáról a vizes ruhadarabot, és nekem adta.
Mielőtt felvettem volna a kapott zekét, pimaszul végig járattam a szemem a tündén. Fehér vászon ingje, amit a kabát alatt viselt, teljesen rátapadt az izmos felsőtestére. Akartatlanul is beharaptam az ajkamat.
— Elfordulnál, légyszives? — kértem szépen a tündét, mire sietve teljesítette a vágyamat.
  Levetettem a cafatokban lógó, csuromvizes inget, majd belebújtam Legolas szürkészöld zekéjébe. Sietősen és tapasztaltan megkötöttem a fűzőket, szorosan, hogy minél kevesebbet mutasson a kabát, de hatalmas sajnálatomra, mivel a zeke nagy volt rám, igencsak nagy dekoltázsom lett, amit nem igazán tudtam eltüntetni. Ennek ellenére kifejezetten kényelmes volt a darab.
— Mehetünk? — fordultam Legolas felé.
— Nagyon...jól áll.
— Köszönöm. — mosolyogtam rá. — Most, hogy ezt a tényt megállapítottad, mehetünk.
  Nem válaszolt, szótlanul elsietett abba az irányba, amerre a legkevésbé volt romokba dőlve a város. Némán követtem.
  A tó vize szinte ki sem látszott a vöröses lángok tengeréből. Volt valami, ami a tűzhöz vonzott, pedig tudtam, hogy ennek nem most lenne itt az ideje. A vízhez sétáltam, a tó tükrében látszott a város szörnyű látképe. Halál, félelem, és tűz volt mindenütt.
  Leguggoltam, és óvatosan a vízbe mártottam a kezem. Felgyülemlett bennem az elmúlt pár órának az összes emléke. Hosszú-hosszú évezredeken keresztül eltemettem magamban az erőmet és a képességeimet. Szinte megtagadtam azt, ami születésemtől fogva az enyém volt. Erre jött ez a fiatal tünde herceg, és felbolygatott mindent. A saját magam törvényeit megszegtem, egyszer azért, hogy meggyógyítsam a herceget, másodszor azért, hogy megmentsem az életét.
  Nehéz volt bevallanom magamnak, de a mágia, amit használtam kimerített. Hát hiába, nem tesz jót az, ha az ember több ezer évig semmilyen mágiát nem használ, aztán meg hirtelen rengeteget.
Tudtam, hogy mi következik abból, ha a mágiámat túl sokat használom. A varázserőm sajnos véges, úgyhogy ha megerőltetem magam, a varázslatok, amiket megidéztem, visszalakulnak az eredeti, nyers erőmmé.
  Nem tudtam pontosan, hogy mennyi mágiát használtam az elmúlt órákban, de éreztem, hogy sokat.
— Laerwen, nem maradhatunk itt. — hallottam Legolas hangját magam mögül, de egészen távoliként érzékeltem.
  Lassan felálltam a víz mellől, majd egy utolsó pillantást vetettem a tó tükrére. Azonban, mielőtt visszafordultam volna a férfi felé, észrevettem valami különöset.
  Az egyik szürke tincsem vége, amiből éppen lassan csöpögött a víz, lassan vörösre kezdett változni. Rémülten meredtem az egyre inkább csak vörösödő, és begöndörödő loknimra.
  Gondoltam, hogy sok erőmet elvette a varázslás, de hogy ennyit, azt nem gondoltam volna. A szürke hajam, és a makulátlan bőröm, amit sok-sok évszázadik álcaként hordtam, lassan kezdett visszaalakulni a régi külsőmmé. Az ősi varázslat, ami az eredeti kinézetemet fedte, felbomlott.
  Óvatosan, és egyben félve feltűrtem a Legolastól kapott zekém ujját. A legrosszabbra számítva néztem az alkaromra. A tetoválás, amit apám csinált, még ezer meg ezer évvel ezelőtt, szépen lassan kirajzolódott a  hófehér bőrömön.
— Ne... — mondtam, egészen elhaló hangon.
— Laerwen? — szólt Legolas mögülem, meglepetten. — Valami baj van?
— Semmi, semmi. — mondtam, továbbra is az alkaromat, és az egyre élesebben kirajzolódó tetoválást bámulva.
— Mi az a karodon? — kérdezte Legolas.
— Mi? — kérdeztem vissza, habár pontosan tudtam, hogy a tetoválásra értette.
— Két perccel ezelőtt még nem volt tetoválás a karodon. — mondta a férfi, a hangja egyre gyanakvóbb lett.
  Ahelyett, hogy bármiféle válaszra méltattam volna a tündét, újra a vizet kezdtem el nézni. A szívem majdnem kihagyott, amikor megláttam, hogy az obszidián színű szemem is visszaváltozott az íriszem eredeti, tűzszínére.
— Legolas, menj el. — mondtam halkan. Nem tudtam, hogy mi mást tudnék tenni annak érdekében, hogy a tünde herceg ne lássa meg az igazi valóm.
— Hogyan? — kérdezett vissza meglepetten.
— Menj el. — ismételtem meg a kérésemet.
— És akkor mi lesz azzal, hogy Valinor mágiája bennem van?— a tünde meglepően dühösnek tűnt, annak ellenére, hogy szabad utat adtam neki.
— Kedves hercegem, megnyugodhatsz, úgyis megkereslek. — nevettem el magam keserűen. — Csak most... — elharaptam a mondatot. Hogy is magyarázhatnám el a tünde hercegnek, hogy mi a problémám? — Most rendbe kell szednem magam.
— Hát, akkor, gondolom, viszlát. — mondta a tünde herceg értetlenül.
— Ne feledd, megtalállak! — fordultam felé nevetve. Azonban, mire észbe kaptam volna, késő volt.

Na, drágaszágaim, hosszú-hosszú hónapok után elhoztam ezt a szerintem igencsak gyengécskére sikeredett fejezetet. Na, de remélem, azért tetszett nektek! Ne felejtsetek el vote-olni és kommentelni!💕

Puszi