Az erdő mélyén

Ismerkedjünk 1.

Nagyon nem értettem mi van. Kezdtem azt hinni, hogy elmebetegek kaptak el, aztán meg azt hogy talán ők tették ki a csapdát. Fe eme feltevésem hamar elvetettem.
A háborgó óriást kivitték a szobából. De komolyan. Úgy kellett őt kihúzni onban. Na ő befosatott akkor rendesen, ám mégsem ő volt a legijesztőbb hanem az utoljára érkező.
- Elnézést a kellemetlenségekért. - miután mindenki távozott az a Chan nevű kért bocsánatot ismét - Csak tudod Seungwoo nem szereti az idegeneket. - hát ezzel nem nyugtatott meg - Na de, mindenesetre remélem mégis maradsz míg rendbe jön a lábad. - túl kedvesnek tűnt még mindig - Vagy legalább míg lábra nem tudsz állni rendesen. Szeretnélek legalább kárpótolni az iménti kellemetlenségekért.
- Erre igazán semmi szükség nincs. - sóhajtottam és igyekeztem nem buta tévképzetekbe bonyolódni - Végülis érthető a barátod kiakadása. Elvégre én se örülnék ha valaki hivatlanul a telkemre keveredne, ráadásul egy egyszerű köszönöm helyett meglógni akarna köszönés nélkül. - úgy voltam vele miért is ne próbálhatnám meg, legalább egy kicsit, a jobbik oldaláról nézni a dolgokat.
- Oh... - úgy tűnt megleptem a fiút - Ez esetben mit szólnál hozzá ha hoznék valamit enni?
- Örülnék neki, köszönöm. - ahogy elhallgattak odakintről egy hangos üvöltés hallatszott, majd két különböző vonyítás mely kicsit hosszabb volt mint amilyeneket eddig hallottam - Ne haragudj ezért, de ti hogyhogy nem féltek itt élni? Tele az erdő vadállatokkal.
- Oh.. hát, egyikünk se félős fajta. - fura, kis zavart mosoly suhant át arcán - Meg aztán arra valóak a riasztók, hogy távol tartsák a vadállatokat.
- Értem. - valahogy nem volt túl hihető amit mondott, de úgy tettem mint aki elhiszi.
- Nemsokára jövök. - mondta is és ezzel ott is hagyott engem.
Ülhettem volna nyugisan, hisz megfogadtam, hogy meg fogok bízni bennük, de mégsem maradtam nyugton seggemen hanem pár pillanattal a fiú távozása után ismét megpróbáltam lábra állni. Hát ezúttal sem sikerült. Pár percig próbálkoztam, ám aztán fáradtan az ágyra dőlve, egyenlőre, feladtam. Na persze azért vissza felültem és igyekeztem felfedezni úgy ültömből legalább a szobát. Egész otthonos volt és enyhe barack és fenyő illat keveréke lengte körbe. Tetszett az illat s talán ezek miatt gondolkoztam el újra és próbáltam, igyekeztem meg újra nem csak rosszat gondolni vendéglátóimról akik egyben megmentőim is.
- Vissza is tértem. - az a fiú,  Chan, volt az, ő nyitotta az ajtót, aztán ő volt az is aki így egy kisebb tálcán szendvicseket hozott nekem - Nézd el, hogy csak ezt hozom, de úgy gondoltam jobb nem terhelni így estére a gyomrod nehezebb étellel. - s ekkor vált világossá, hogy bizony én nem fogok holnap dolgozni menni. Igaza volt.
- Nem gond. Megfelel a szendvics. - igyekszem kedvességére kedvesen reagálni - Nem lenne gond ha telefonálnék egyet?
- Dehogy. Csak tudod itt elég rossz a térerő. - igaz is, ezt is elfelejtettem. A fenébe. És hogy még szarabb legyen a dolog, a mobilom akkor halt meg pontosan mikor kezembe fogtam.
- A fenébe... Ki fognak rúgni.. - nem akartam kiakadni, de hirtelen visszafogni se tudtam magam.
- Esetleg... Mi lenne ha irnál egy mailt a főnöködnek?
- Igaz is. Ez egy jó ötlet, csak a mobilom meghalt. - mutattam is neki - Így lehetetlen.
- Tessék. - előhúzott egy új szériás mobilt amin ugyan meglepődtem, de igyekeztem nem mutatni, és ezt nyújtotta nekem - Használhatod az enyémet.
- Köszönöm. Tényleg. - vettem is el tőle a mobilt. Először persze megpróbálkoztam a hívással és legnagyobb meglepetésemre sikerült elérnem főnököm. Nem tetszett neki a dolog, de rendes ember lévén nem rúgott ki. Sőt még meg is fenyegetett, hogy addig ne is menjek míg teljesen jól nem leszek. Tudni illik szabadságon nem is nagyon voltam még, így mindig bent is voltam. - Bocs, de muszáj volt.
- Ugyan.. - legyintett a fiú - Na és mi a helyzet? - vissza is adtam mobilját.
- Nincs baj. A főnököm megértő ember. Azt mondta megcsap ha azelőtt megyek dolgozni, hogy teljesen rendbe jöttem volna. - szerencsésnek is érzem magam, hogy ilyen ember a főnököm.
- Akkor jó. - mosolya ismét fura volt, de mégis kedves. Fura csak akkor volt mikor az ajtó felé pillantgatott.
- Lehet butaság, de.. miért érzem úgy hogy ittlétmmel elveszem valaki szobáját? - kimondani még furcsább volt mint maga a gondolat.
- Ne aggódj, nem veszed el senki helyét. De ha megnyugtat ez az én szobám, de van más szoba ahol alhatok. Na de egyél most már. - ment hogy elhúzza a függönyöket.
- Biztos? - kérdeztem s közben hozzá is láttam az egyik szendvicshez.
- Biztos. - fordult vissza így hozzám - Mosakodni szeretnél majd ha jól sejtem. - bólintottam is hogy igen - A fürdőszoba kint van, ezért megvárom míg végzel és majd segítek kimenni. - szavait kopogás követte, majd nyílt az ajtó és egy másik fiú lépett a szobába.
- Bejöhetek?
- Már bejöttél.
- Jól van na. - és a fiú bentebb is jött - Sejun azt mondta jöjjek segíteni.
- Azta mérges mindenit. - csattant fel Chan - Maradj itt öcsi kicsit Seonghwa-val, nekem beszédem van valakivel. - és így maradtam kettesben azzal a másikkal.
- Bocsi, de Sejun túl reagál mindent, megint.
- Baj ha nem értem?
- Igaz is, te nem tudhatod. Sejun Chan pasija és... hogy is mondjam, elég forrófejű tud lenni.
- Oh... - hát nem lettem okosabb.
- Én meg Chan öccse vagyok, Byungchan. - nem tűnnek tesóknak, de a nevük kétségtelenül egyforma - Szóval, az a tökfej félti a testvérem.