Az erdő mélyén

A testvérek és az út

- Biztos vagy benne?
- Teljesen.
- Jó. Akkor megyek és megnézem, ti itt maradtok.
- De...
- Semmi de. Világos?
- Hah... világos.

Azt hiszem elég volt ennyi izgalom mára. Igyekeztem felfogni a történteket, de valahogy nem memt úgy mint akartam. Teljesen hihetetlen volt az ahogy az a farkas viselkedett öcsémmel. Az már csak plusz volt ahogy eltüntette a sebet. Ez utóbbi volt igazán hihetetlen, egészen csodaszámba menő. Bátyánk viszont ideges volt kissé. Láttam rajta, hogy nincs teljesen rendben. Kérdeztem is erről, de ő azt mondta minden rendben. Furcsa volt, de nem akartam faggatni, nem akartam erőltetni a dolgot.
Visszatérésünk után én öcsénkkel ágakat szedtem, míg bátyánk előkészítette amit kell, aztán ahogy sikeresen tábortüzet gyújtottunk, s míg mi melegedtünk a tűznél, addig bátyánk a magunkkal hozott kis főzőn nekiállt az ételünk elkészítésének. Aztán míg az étel főtt addig beszélgettünk is. Öcsém természetesen ismét hallani akarta a történetet melyben megsérültem és akadtak segítőim.
- Nekem akkor is furcsák voltak. - bátyánk nem mondott mást mint azon a napon - Érthető ugyan a haraguk, de akkor is.
- Igaz is, visszaküldted nekik a ruhákat?
- Próbáltam öcskös, de azok a fafejek a postánál valamit elbaszarintottak így visszajött a csomag.
- A picsába.
- Ne beszélj csúnyán. - szólt rám öcsénk - Nem szabad.
- Jó, bocs. De ah... - mérges voltam, de bátyánk is.
- Mindegy már. - sóhajtott - Egyébként itt van a csomag a kocsiban. Majd alkalomadtán visszavisszük nekik.
- Visszük?
- Igen. Nem engedlek oda egyedül. - bátyánk nem tud túllépni sosem a túlféltésen. Mindig aggódik, és megjegyezném szerintem most feleslegesen.
- Miről beszéltek? - öcsénk nem értett minket.
- Arról öcsi, hogy majd meglátogatjuk azokat akik megmentettek engem. - aranyos fiú, de azt hiszem, nem, biztosan meg fog ijedni tőlük. Nem mindenkitől, de akkor is.
- Tényleg? - bátyánk kérdezte, hisz ő dönt igazán.
- Tényleg. - apró, de látható mosoly került bátyánk arcára, főleg akkor jobban mikor öcsénk szinte a nyakába ugrott.
- Na jó, azt hiszem ideje hozni még egy kis fát a tűzre. - álltam is fel.
- Menjünk? - bátyánk öcsénk ölelgette még.
- Nem jell, megoldom egyedül. Amúgy se megyek messze.
- Ok, de vigyázz azért.
- Értettem. - mondtam, majd már mentem is.
Tényleg kellett fa még, de gondolkozni is akartam. Eleinte csak nézelődtem, aztán persze szedtem pár ágat is. Egy alkalommal aztán nagyon nagy szerencsém volt, hisz kis híján belenyúltam egy csapdába. Csak aztán voltam olyan szerencsétlen, hogy ráléptem egy nagyobb ág félére minek következtében elkezdtem hátrafelé dőlni. De nagyon gyorsan ám. Viszont a becsapódás nem következett be. S miért? Megmondom én. Mert valaki elkapott. Egész egy pillanatra ledermedtem, aztán picit oldalvást nézve már meglepődtem.
- Érdekes viszont látás. - az a Seungsik volt az. Ő kapott el, ő fogott s nem engedett még el. Mikor megtette akkor is csak szerencse tle kezdtem, mert majdnem seggre estem. Égett is arcom.
- Igen... - zavarba hozott, holott semmi olyan nem történt ami miatt így érezhetnék.
- Biztos érdekelne hogy lehetek itt. - bólintani voltam képes csak- Tudod van pár.. kamera kint.
- Oh...
- Igen, láttunk titeket. - felszedte nekem az eldobott ágakat - Veszélyes csak úgy kint lennetek.
- Ez lehet, de csak egy veszélyes vadállattal találkoztunk.
- És nem gondolod, hogy lehetnek többen is? - el akartam venni az ágakat, de nem adta még.
- De, eszembe jutott.
- És nem félsz?
- Kellene? - igazság szerint be voltam tojva hisz féltettem öcsém, de ezen kívül nem féltem. - Találkoztam már vadakkal és mindig tudtam kezelni a helyzetet.
- Na de most nem vagy egyedül.
- Igaz, de a bátyám erősebb mint amilyennek látszik. - megengedtem magamnak egy kis sóhajt közben elvettem tőle az ágakat - Köszönöm, hogy segítettél, de most már megyek mielőtt a bátyám kiakad.
- Értem. Rendben, de - valahogy fura lett, de lehet csak képzelődtem - mi lenne ha eljönnétek hozzánk? Csak jobb lenne tető alatt mint egy sátorban.
- Igazán kedves tőled, de nem hiszem, hogy a barátaid örülnének nekünk.
- Ugyan, dehogy.
- Különben sem rajtam múlna a dolog. - elindultam inkább vissza és Seungsik jött is velem.
- Akkor megkérdezzük a testvéreid is. Mit szólsz hozzá? - túl.. nem is tudom mi lett volna a jó szó rá, hogy milyen volt.
- Felőlem. - nem is ő a furcsa, inkább én magam. Egyfolytában úgy érzem ég az arcom és zavarban vagyok.
Seungsik velem jött tényleg. Öcsém mikor meglátta felsikoltott és bátyánk mögé bújt. Megértettem, hisz Seungsik még hozzám képest is egy óriás. Már csak magasságából kifoltis ijesztő volt öcsénknek. Bátyánk simán csak meglepődött. Akkor jobban mikor Seungsik felvetette neki az ötletét. Nagyon elgondolkodott a dolgon. Közben én azért tettem a tűzre és öcsém is belevontam. Mondtam is neki ne féljen Seungsik-től mert ő az egyik megmentőm. Na onnantól kezdve, hogy ezt megtudta és megértette mintha elvágták volna félelmét. Sőt. Még oda is ment Seungsik-hez és megölelte így megköszönve neki, hogy segített rajtam. Én csak megmosolyogtam a dolgot, mert már tudtam milyen az öcsém, viszont Seungsik még nem, így ő cseppet meglepődött s úgy tűnt nem tudta hová tenni a dolgot.
- Nézd el neki. Wooyoung kicsit más mint a többi ember. - meg is öleltem öcsém - De így tökéletes. Igaz öcsi? - erre öcsém csak mosolygott meg bólogatott.
- Nos, csak ha valóban nem zavarunk akkor rendben van az ajánlatod, elfogadjuk.
- Örömmel hallom. - Seungsik hangja nyomán valahonnét üvöltések hallatszódtak - Úgy tűnik egy kicsit igyekezni kellene.
- Igen. - bátyánk egyet értett vele - Hwa oltsátok el a tüzet a többit intézem. - szólt nekünk.
Mi meg tettük is egyből amit mondott. Öcsémnek el is magyaráztam miért sietünk, miért oltsuk el a tüzet s hogy miért pakolunk. Azt hittem meg fog ijedni, de inkább volt izgatott mint ijedt. Bátyánk segítségére volt Seungsik, aztán ahogy végeztünk mi is öcsénkkel. Így aztán mondhatni egész hamar elpakoltunk mindent a kocsiba. A volán mögé Seungsik ült, mondván ő jobban tudja az utat. Bátyánk nem ellenkezett, de azért odafigyelt rá. Mi öcsémmel hátul ültünk. Izgatott öcsém csak kis ideig tudtam lefoglalni a telefonomon található egyik játékkal. De talán elég is volt az az idő, mert furcsán hamar értünk el arra az útra mely végén uticélunk volt. Ahogy azon az úton mentünk már valahogy enyhe idegesség költözött gyomromba. És azt hiszem bátyánk is hasonlóan lehetett, hisz feltűnően sokat nézett a tükörbe s így ránk is.
- Itt is volnánk. Megjöttünk. - szólt Seungsik mikor megállt a kocsival. Ki is kötötte magát aztán kiszállt a kocsiból. S mivel a háznál égett a villany s a kinti lámpák így láthattuk a többieket kijönni.
- Bátyzs, én félek. - bújt hozzám öcsénk.
- Ne félj, itt vagyok, itt vagyunk veled. - öleltem kicsit.
- Gyertek - nyitotta ki nekünk Seungsik az ajtót - itt nem kell félnetek semmitől.
- Biztos? - öcsénk nem eresztett még engem.
- Biztos. - Seungsik hiáva nyújtotta kezét öcsém nem fogadta el. Inkább csak belém kapaszkodott.
- Majd én. - mondtam is, aztán így öcsénkkel együtt szálltam ki a kocsiból, velünk együtt bátyánk is kiszállt így.