Rehabilitációs osztály (Villain Deku AU)

1. rész

Minden tökéletesen ment. A zöld hajú fiú betört a házba, megölte a megfelelő személyt, ellopta a saját kis szuvenírjét - ami nélkül sohasem távozott -, sőt ki is jutott. Gyerekjáték volt az ügy, épp ezért kaphatta meg ő, egy gyerek. A kezében tartott fekete, lila csillagokkal tarkított hajgumit nézegette, miközben a tetőn várta a társai érkezését. Egyedül is tudott volna távozni természetesen, de nem azt beszélték meg. Ezért szépen várta, hogy valamelyikőjük odaérjen.

Csakhogy egyikőjük sem ért. Mikor már két perccel kilógtak a megbeszélt időkeretből, a fiú aggódni kezdett. Soha nem késtek, főleg meg nem ennyit.

Nem szívesen hagytak időt gondolkodni neki, hogy mit is tett. Megölt egy embert. Ártatlan volt? Egyáltalán nem. Megérdemelte? Több, mint biztosan. Mégis... Az ő keze által halt meg, ő vágta el a torkát szép csendben. És élvezte. Élvezte látni, ahogy kinyílik a szeme a férfinek, majd kidülled, aztán az egész arca újra nyugodtabb lesz, mert közben átvágta a megfelelő helyen. Élvezte a vér látványát. Élvezte, hogy tőle függött valaki élete. Hogy ő döntött felette. Hogy hatalom volt a kezében.

Eleinte undorodott Togától, mikor megjelent a főhadiszálláson. Hogy lehetne ennyire szeretni gyilkolni, ennyire szeretni a vért? Ő addig soha nem ölt késsel. Aztán a lány megtanította, hogyan használhatja, és ő maga is élvezni kezdte. A lánynak tényleg az volt a kedvenc része, hogy szinte hallotta, ahogy az áldozatok szenvedése véget ér. Ő már nem tudott a megmentőjükként tekinteni magára, így gyakran elkapta a bűntudat, ha túl sokáig hagyták pörögni az agyát rajta. Mert az ő agya szinte mindig pörgött.

Már egy ideje ott volt, mikor Togáék megjelentek. Shigaraki régebben megtalálta és felkarolta. Idővel képességet is kapott All for one-tól, de mind tudták, hogy nélküle is tökéletesen elboldogult. Csak meg akarták könnyíteni a dolgát még jobban. Az adott képességre pedig méltónak találtatott, sőt, a roncs gonosztevő azt mondta, csak ő méltó rá.

Pont ő. Képességtelen. Haszontalan. Semmirekellő. Ezeknek hívták évekkel ezelőtt. Ez az óriási hatalommal rendelkező személy pedig azt mondta, hogy csak ő méltó erre a különleges képességre. Senki más.

Még mindig nem jöttek a társai, és kezdett bűntudatot érezni a gyilkosság miatt. Felemelte a kést, amely ugyan tiszta volt, hiszen letörölte, hogy ne csepegtesse le róla a vért, de ettől függetlenül tudta, hogy ezzel ölte meg őt. Egyszer még lélegzett, aztán már nem. Ha végignézhetné, akkor talán magán is kipróbálná, milyen érzés meghalni. Néha erős késztetést érzett rá, de mindig emlékeztette magát, hogy a halálból nem térhet vissza. Neki pedig még van szerepe a földön. Azoknak az embereknek már nem volt. Legalábbis olyan nem, ami az ő feladatát segítette volna.

A következő pillanatban viszont megjelent valaki. Egy hős. A zöld hajú azonnal elbújt előle a kémény mögé, és igyekezett lecsillapítani az összes gondolatát, hogy eltűnjön a szem elől.

De nem ment. Az agytekervényei nem álltak le, mert tudta, ki ez a hős. És jöttek is az adatok róla. Rájött, hogy le tudná győzni, és talán nem is fedeznék fel, hogy ott van. Talán. De mi van, ha mégis?

Kidobálta a gondolatokat, és erősen koncentrált arra, hogy ne legyen semmi a fejében. Látta, ahogy kezd eltűnni a teste, ez pedig csak felerősítte ürességre való vágyát. Hamar sikerült teljesen láthatatlanná válnia, a hős pedig tovább haladt.

- Engedj el! - hallott meg egy hisztis lány hangot, amit azonnal felismert. Magában káromkodott egyet - igencsak válogatottan -, ezzel pedig természetesen vissza is nyerte látható formáját. Igyekezett a dühére koncentrálni, és sikeresen összetörte a betont a hős és Toga lábai alatt.