Rehabilitációs osztály (Villain Deku AU)

2. rész

- Himiko, nyugtass meg, hogy nem fecsegtél - mondta Deku, amikor visszatért a cellába, ahol már mindkét társa ott volt. A lány vidáman felnézett rá.

- Dehogy fecsegtem! - reagált szinte felháborodva. - De nem is ez a lényeg...

- Kezdődik - emelte égnek a tekintetét fáradtan Dabi.

- Lesz sok-sok új barátom! - ugrott fel vidáman a lány, mire a cella előtt álló őr lendületből feléjük fordult. A bilincs viszont továbbra is ott ékeskedett csuklóikon. Deku felsóhajtott, majd leült a földre, először hátát, majd fejét a falnak döntve.

- Na, neked meg mi bajod? - kérdezte Dabi a tekintetét az égnek emelve.

- Én tudom! - kiáltott fel vidáman Toga. - Emlékszem, mikor néztük a Sportfesztivált. Annyira tükröződött a tekintetedből, mennyire vágysz oda...

Deku felhorkant és kifejezte néhány nem túl szép szóval, hogy nem ért egyet. Amúgy sem ez volt, ami aggasztotta, legalábbis nem ez volt a fő tényező.

- Figyelj, engem az se zavar, ha végül mégis úgy döntesz, hogy hős leszel. Maximum megölünk, de az biztos, hogy azt élvezném, ha megkéselhetnélek - próbálta vígasztalni a lány saját stílusában, miközben leült mellé, és a vállára hajtotta a fejét. Deku felsóhajtott, majd kisimított egy tincset a lány hajából.

- Nem akarok már hős lenni - ejtette kezeit az ölébe. - Nem tartozom ehhez a társadalomhoz, soha nem is tartoztam.

- Ezzel mind így vagyunk - mondta Dabi, megállva mellettük, testének jobb oldalát a falnak döntve. - Tettünk rossz dolgokat?

- Nagyon sokat - sütötte le a szemét a zöld hajú.

- Lehet - biccentett Dabi. - De ki nem? Nincs tökéletes ember. És ha már a társadalom nem fogadott be magába, nem fogom kímélni. Mert valahogy mégis volt helyem ezen a világon.

- Igen, a Gonosztevők Szövetségénél otthon vagyunk - mondta felvidulva Toga. - Még ha éreznék is bűntudatot, nem állnék le azzal, hogy követem őket.

- Mert, amikor a társadalom nem, ők befogadtak - mosolyodott el halványan Deku visszaemlékezve arra a bizonyos napra.

All Might azt mondta neki, hogy nem lehet hős. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, teljesen összetört. Egy sarokba lekuporodva sírt, és senki nem foglalkozott vele. Egészen addig, ameddig Shigaraki oda nem jött hozzá.

- Kelj fel kölyök - mondta neki, gyengéden megrúgva piros bakancsba bújtatott lábát. Deku felnézett rá, és a szája elé kapta a kezét.

- Neked egy kéz van az arcodon! - mondta kicsit megemelve a hangját, amelyből rémület tükröződött.

- Remek a megfigyelőképességed - gúnyolódott a férfi. - Pattanj! Elmegyünk valahová.

- Én nem akarok veled sehová sem menni! Anya megmondta, hogy ne álljak szóba idegenekkel! - rázta a fejét a zöld hajú fiú.

- Hány éves vagy? Öt? - sóhajtott fel Shigaraki. - Gonosztevő vagyok, ja. De nem akarok rosszat. Egy sarokban sírsz, és senki le se szar. Mert ilyen a hőstársadalom, amiben élünk.

- Nem, tévedsz! Nem is akarnám, hogy idejöjjenek, nem akarom az idejüket húzni a hülyeségemmel, nekik... - magyarázkodott a fiú automatikusan védve azokat, akik soha nem védték őt.

- Ja, ehelyett az én időmet húzod a hülyeségeiddel - forgatta a szemét Shigaraki, majd leguggolt hozzá. - Mikor én sírtam ugyanígy, valaki segítő kezet nyújtott. Most továbbadom ezt a szívességet. Ha elfogadod, mi megtesszük azt, amit a társadalom nem tudott. Ha nem, megöllek.