Rehabilitációs osztály (Villain Deku AU)

5. rész

Elérkezett a nap, amikor megtartották az első terápiájukat. Ez volt az a szabály, amit talán a legjobban utáltak. Mindenhová elkísérik őket? Pff, kit érdekel? Lekorlátozzák őket a képességük használatával? Nem a legjobb, de túlélik. De az, hogy valami pszichomókus majd megpróbálja kiszedni belőlük, hogy miért végezték ott, ahol... Nem tudják csak békén hagyni őket inkább a roncs mentális egészségükkel együtt? Mindenkinek jobb lenne.

Természetesen a lehető legigazságosabb módon döntötték el, kinek kell először elmennie. Toga lestoppolta, hogy ő nem, Dabi pedig követte a példáját. Ugyan ő nem túl gyerekes, de semmi pénzért nem menne terápiára, hacsak nem kényszerítik. Tulajdonképpen... még akkor sem. Lehet, hogy mikor ő lesz a soros, inkább megöli magát. Hogy mivel, arról Dekunak fogalma sem volt. Talán addig piszkálja azt a karkötőt, ameddig az kisokkolja belőle a lelket is.

Lényeg, hogy felnőttekhez méltóan eldöntötték, hogy Deku kezd. Ennek ő persze nem különösebben örült, de végül valahogyan elfogadta. Tehetett volna mást, de nem érezte a késztetést hozzá.

Nem kellett sokáig ülnie a váróban, de egy örökkévalóságnak tűnt. Eresarhead végig ott volt mellette, le sem véve a szemét a fiúról. Továbbra sem bízott benne, és Deku nem hibáztatta. Ő sem bízott volna magában. Viszont így borzasztóan hosszúnak tűnt az a néhány perc. Az ujjaival játszott - amit Aizawa végigkövetett a tekintetével, lehet azt hitte, hogy titokban ninja, és mindjárt aktivál valamilyen jutsut -, és igyekezte stabilizálni a légzését. Elég ironikus lett volna pont a terápia előtt pánikrohamot kapnia.

- Midoriya-san? - hallotta meg végül a nevét, mire felpattant. Deku elmormolt egy hálaimát - bár nem hitte, hogy eljutott volna bárkihez is, de nem zavartatta magát -, majd biccentve egyet osztályfőnökének, inkább gyorsan bement a helyiségbe.

- Jó napot - köszönt illedelmesen, egy kisebb meghajlással kísérve.

- Ön tényleg gonosztevő? - kérdezte összezavarodva a nő.

- Valami olyasmi - mosolyodott el a fiú halványan.

- Hát rendben. Kérem foglaljon helyet, Midoriya-san - mutatott a két fotelre, amelyek egymással szemben voltak kihelyezve. Mivel nem emelte ki, hogy melyikbe kellene ülnie, úgy ítélte meg, hogy bármelyikbe lehet. A közelebbit választotta, az valahogy biztonságosabb terepnek tűnt.

- Megtenné, hogy Dekunak hív? - nézett rá, mikor sikeresen elhelyezkedett a fotelben. Lábait többé-kevésbé kinyújtotta, bokáinál összefűzve őket. Kezeit az ölébe ejtette, és feszengve igyekezett egyenes háttal ülni, anélkül, hogy hátradőlne.

- Ha ragaszkodik hozzá - felelte a nő, miközben ő is kényelmesen elhelyezkedett. - Szereti ezt a nevet? - kérdezte, mire Deku elgondolkodott, mégis mit felelhetne erre. Végül úgy döntött, hogy ez egy ártalmatlan kérdés.

- Az idő folyamán megkedveltem - biccentett egyet megerősítésképp. - Nem igazán szeretnék a múltamról beszélni - szögezte le a legelején.

- Rendben - mosolyodott el a nő halványan. - Beszéljünk a jelenről. Vagy arról sem szívesen beszél?

- Nem igazán - rázta meg a fejét Deku.

- Akkor miről beszél szívesen? - kérdezte a nő összefűzve ujjait ölében.

- Valamiről muszáj, ha jól sejtem - húzta el a száját. A pszichológus nem felelt, várta, hogy mit fog ebből kihozni Deku. - Hm, ma egész érdekeset álmodtam.

- Valóban? - vonta fel a fél szemöldökét a nő. - Elmeséli?

- Egy másik dimenzióban voltam - kezdett bele a fiú a teljesen kitalált történetbe, mert nincs az az isten, hogy ő majd elmeséli a tényleges álmát, ahol éppen hőst játszott. A tudatalattija nem igazán vette a lapot, hogy ő most már gonosztevő. - Ahol mindenki tudott repülni. Össze-vissza repdestek az emberek, néhányan neki is mentek az ablakoknak, mint valami hülye madarak. A madarak pedig a földön sétáltak és röhögtek rajtunk. Erősebbek voltunk náluk, de ők okosabbak voltak. Ezért most mi mentünk neki az ablakoknak, és ők nem adtak enni.